Tartalom:

Kérdések

Kell hogy hívő legyek?

Az út, a cél, és tételezésük

Fejlődés

A megismerés útja

A tudomány útja

A teremtés hogyanja, avagy hol keressük Istent?

Evolúció

Öntudatra ébredés = bűntudatra ébredés

Megváltás, az értelem felszabadítása

Egyházak, tanok, dogmák

Beszéljünk most a teremtés hogyanjáról

Mottó1:

Isten azért Isten,
Mert felfogja azt,
Mi embernek felfoghatatlan.
Miért akarod hát felfogni Istent?
Mert gőgös vagy,
S a hit Neked nem elég.
Ez hát eredő bűnöd.

Mottó2:

Isten nem a maga képére, sokkal inkább a maga képességére teremtette az embert…

Kérdések

Valóban nehéz elképzelni egy olyan gondviselőt, aki bár tehetné, hiszen mindenható, mégsem viseli – legalábbis látszólag – mindig gondunk. Ugyanakkor nehéz elképzelni egy olyan világot, amelyben semmiféle gondviselő sem létezik. Hisz így nem maradna senki, akivel szövetkezhetnénk a halállal szemben. Nem maradhatna továbbá nyugalom a lelkünkben amiatt sem, hogy a világot, amelyből korlátolt értelmünk számára értelemszerűen mindig csak korlátolt, azaz csak véges rész érthető és végtelen az érthetetlen, legalább érti valaki. Legalább aki teremtette.

Ugyanakkor például az auschwitzi rémtettek tudatosulásakor mondta egy híres ember: lehet, hogy van Isten, de minden bizonnyal tartós szabadságra ment. Egy anya pedig úgy vélekedett, hogy ha leukémiában meghalt ártatlan gyermekének Isten szerint nem volt helye ebben a világban, akkor az ő lelkében sincs helye Istennek.

Nos hát hogy is van ez? Milyen Isten? Mit akar Isten? Ha akar valamit, akkor miért nem olyan formában közli, amit mindenki azonnal megért? Miért nem egyértelmű? Miért enged számtalan értelmezési lehetőséget, mi több, miért engedi, hogy értelmezési vitáikban az emberek sokszor vérre menő csatákat vívjanak? Ki beszél hozzánk a szentírásokból? Az ember, vagy az Isten? Esetleg mindkettő? Mi a rossz, mi a jó? Ha Isten jó és omnipotens, miért engedi a rosszat? Igaz-e a zsidó-keresztény biblia azon tanítása, hogy mindannyian erdendően bűnösök vagyunk? Ha igen miért? Mit követett el a ma született csecsemő?

Egyébként, vajon ahhoz, hogy ezen kérdéseket érdemben meggondolhassam, vallásosnak, hívőnek kell-e lennem?

Kell hogy hívő legyek?

Nem feltétlenül. Elég, ha jól értem a hit, mint tudat állapot, mint léthez való viszony, mint megismerési módszer lényegét. Elég, ha megértem és empatikusan, azaz jó átérző képességgel felfogni bírom a kegyelmi állapot mibenlétét. Ugyanis e fejtegetések bizonyos értelemben kell hogy tartalmazzanak egyfajta objektivitást, érzelmektől való mentességet. És ha hívő vagyok, tán nélkülöznöm kell ezen objektivitást lehetővé tévő képességet? Korántsem. Hiszen itt voltaképp egy viszony vizsgálatáról van szó, ember és hite viszonyáról, amely tárgy vizsgálata egyáltalában nem érinti Isten léte, vagy nemléte igazolásának kérdését. Hívőként, hitetlenként egyaránt ugyanarra az eredményre kell hogy jussunk, ha értelmes érvelésünk.

Az út, a cél, és tételezésük

Az út az, ami a célhoz vezet. Kétféle minősége lehet, jelenthet módot, módszert, vagy időbeli és/vagy térbeli, valós, vagy képzetes pályát. A módszert alkalmazzuk, a pályát bejárjuk. Az utóbbi esetben az úthoz irány is rendelhető, amely az idő esetében a múltból a jövőbe mutat, míg a térben ívelőn, és voltaképp a képzetes pályán is meghatározható a célhoz képesti előre-hátra fogalma. A mód és a pálya értelem ugyanakkor sajátosan összekapcsolódik, hiszen a pályát mindig valamilyen módon, valamilyen módszerrel járjuk be.

A cél lehet képzetes és valós, elhelyezkedhet térben és időben. Célt csak az értelem tételezhet, ennélfogva utat is csak az értelem járhat be. Ebből persze azonnal következik, hogy a (még) meg nem valósított cél mindig képzetes, de a megvalósított képzetes cél is valós mozzanatot kell hogy magában hordozzon, hiszen a tőlünk függetlenül létező objektív valóságból vonatkoztattuk azt el. A valós mozzanat jelenlétének további bizonyítéka, hogy a megvalósított képzetes cél, azaz az eredmény alkalmazásával a valós világra vagyunk képesek újszerűen, azt számunkra valóan megváltoztatva visszahatni. A pálya csak az értelem által való bejárhatósága a módszer és a képzetes pálya értelemben talán kézenfekvő, de vajon a csillag nem pályát követ-e, a vándormadár célja vajon nem jól meghatározható? Se a csillag, se a vándormadár nem tételezi célját. Az egyik a fizika törvényeinek, a másik ösztöneinek engedelmeskedik útjának bejárása során. Ennélfogva egyik sem „látja” pályáját, azt csak az értelem képes pályaként elvonatkoztatni.

Még pontosabban tehát a céltételezés nem más, mint képzetes célhoz képzetes utat rajzolni. Ezt teszem még akkor is, ha azt mondom, elmegyek addig a fáig. A cél nagyon is valósnak látszik, maga a fa. A céltételezésem azonban nem erről szól, hanem arról a majdani történésről, ami a fához való elmenetelben fog megvalósulni. Az út pedig e gondolati folyamat során módszer minőségében jelenik meg, miszerint azon az ösvényen, gyalogszerrel fogom elérni a kérdéses növényt. A megvalósulás során pedig nyilvánvalóan akkor haladok a cél felé, ha utam bejárásakor fizikailag egyre közelebb kerülök a fához.

Cél, út és mód voltaképp egymástól elválaszthatatlan, egymással dialektikus viszonyban álló fogalmak, mint ahogy azok képzetes és valós volta is az. Célt csak a valósból, az objektíve létezőből tudok leképezni, azaz tételezni, majd a hozzá képzett út és mód, a gyakorlati végrehajtás után megint csak a valósra hat vissza, célszerűen megváltoztatva azt. Az emberi gondolkodás sajátossága épp e közvetettségben rejlik, azaz a természet egyensúlyból kibillentő hatásaira nem közvetlen, ösztön diktálta válasz adatik, hanem a válasz lehetőségeinek mérlegelése után optimálisan kiválasztott reakció történik. Tehát a válasz először képzetesen áll elő, valós hatást nem kiváltva, azaz mintegy képzeletben modellezve a lehetséges viszontválaszokat. Még az igencsak valósnak tetsző, anyagcserénk utolsó szakaszához kapcsolható szükségletünk kielégítését is a képzetesség mozzanatát magában hordozó céltételezés előzi meg, aminthogy az igencsak képzetesnek tetsző matematika eredményei is alkalmasan felhasználhatók valós, természet megváltoztató hatások létrehozására. A nyelv azért alakult ki, mert az ember nem célját, hanem céltételezését akarta közölni társával. Feltételességek és közvetettségek. Az emberi agy ezzel teszi lehetővé a megismerést, a modellalkotó, természettől való elsajátító elhatárolást. Az úton járást.

Fejlődés

Mi az a fejlődés, mi az, hogy fejlettebb?

Több? Vagyis a kettő fejlettebb, mint az egy? Ezt így biztosan nem mondhatjuk. A ház, amelyik még csak egy téglából áll, mégiscsak fejletlenebb állapotban van, mint az, amely már egymillió nyolcszázhuszonhatezer ötszáztizenkét darabot tudhat magában. A tanár többet tud, mint a diák, tudása magasabb fokon áll, fejlettebb. Ez a disznó fejlettebb, mint a másik, kövérebb, nagyobb a súlya, több. Ez többsejtű. Ez fejlettebb, mint az egysejtű. De ez a nagyobb kupac homok mégsem fejlettebb annál a kisebb kupacnál. A „több” tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a fejlettebbségnek.

Összetettebb? Igen. A fejlődés az valamilyen komplexitás fokozódást jelent. Ehhez kell egy mennyiségi összetevő, vagyis a fejlettebb rendszer, vagy struktúra elemeinek, építőköveinek száma nagyobb, és ebből következően egymáshoz való viszonyrendszerük, együttműködési lehetőségeik és módozataik összetettebb. Ez minőségi mozzanatot hordoz magában. Így tehát ráfoghatjuk a delfinre, hogy fejlettebb, mint a vízipók. De vajon fejlettebb-e egy aminosav egy vízmolekulánál? Az biztos, hogy összetettebb, komplexebb. És egyáltalán mit csinál a vízipók? Létfenntart, fajfenntart.  És mit csinál a delfin? Létfenntart, fajfenntart. Ugyanazt. És mind a kettő tudja csinálni. Mind a kettő versenyt nyert az evolúciós versenypályán. Akkor miért fejlettebb a delfin? Hiába komplexebb, ugyanazt a célfüggvényt valósítja meg.

Ebből a szempontból nem is fejlettebb. És itt most a szemponton van a hangsúly. A természetnek ugyanis nincsenek szempontjai. Nincsenek célfüggvényei. Nincsenek céltételezései. Csak az embernek. Ez az ember pedig azt mondja, hogy azt a biológiai struktúrát tekintem fejlettebbnek, amelyik komplexebb és ennél fogva közelebb áll annak a képességnek a hordozásához, amit emberi értelemnek, tudatnak nevezünk. A biológiai struktúrát pedig fejlettebbnek tekintem mindazon struktúráknál, amelyekből a biológiai struktúrák állnak. A nem biológiai struktúrákon pedig már nem értelmezem a fejlettség fogalmát, csak komplexebbnek, vagy kevésbé komplexnek nevezem őket.

A teista és az ateista beszélgetnek, vitatkoznak. Hamarosan rá kell jönniük, hogy sokkal inkább álláspontjuk különbözőségeinek felderítésére kell nagyobb energiát fordítaniuk, mintsem az azonosságok kutatására. Ugyanis mintha a különbözőségek sokkal kevesebben lennének. És mintha a tanító-tanítvány szerepek is időnként felcserélődnének. Amolyan „peer to peer” a viszony.

TEISTA: A hívő ember számára egyértelműen fejlettebb tudat állapot, hitminőség kell hogy legyen az, ami Istenhez közelebb álló. És itt kap kitüntetett szerepet az út fogalma, mégpedig mindkét minőségében. Módszer és pálya. Nem véletlen, hogy számos hitfilozófia tartalmazza. Hiszen Isten felé haladunk az Ő általa kijelölt úton. Minden lépéssel, amellyel jobban megértjük Őt, egy fejlettebb állapotba jutunk. Ez azonban tipikus példája azon úton járásoknak, amikor már nem egyértelmű annak eldöntése, vajon a jó irányba haladunk-e, vajon közeledünk, vagy távolodunk az isteni célhoz, vajon követjük-e az isteni akaratot, vagy épp ellene teszünk? Vajon melyik a helyes út Istenhez? A természethez visszavezető, hiszen Isten természeti lénynek teremtette az embert, vagy az attól látszólag távolodó, technológiát fejlesztő?

ATEISTA: Ez tehát a hitviták tárgya.

TEISTA: Az mindenesetre vitán felül áll, hogy fejlődnünk kell, ha Istenhez közeledni akarunk, hiszen a végtelenhez csak úgy lehet közeledni, ha a végeshez állandóan hozzáadunk, igaz a folyamat így maga is végtelen lesz. Az Isten által teremtett értelem azonban a teremtő csodájához méltóan maga is csodákra képes, azaz amit az úton való járás során állandóan hozzáad a végeshez, amit tehát létrehoz, teremt, alkot, az maga is tartalmazhatja a végtelen mozzanatát. Például az igazi műalkotás kötelezően erről ismerszik meg, nem beszélve a matematikáról. Tehát érvényes ez mind a tudományos, mind pedig a művészi megismerésre egyaránt.

ATEISTA: Na és a társadalom? Nyilván akkor fejlettebb, ha benne az értelem kevésbé gátolt biológiai létmeghatározottságai által, vagyis szabadabb. Vagy tán még fejlettebb akkor, ha a társadalom, mint olyan már nem is létezik, mivel az értelem technológiájánál fogva már teljesen ura biológiai lét­meghatá­ro­zottsá­gainak, és így önmaga újratermeléséhez már nem kell semmiféle társadalmi munkamegosztás. Nem kell semmiféle munkavégző képességet újratermelni, egyáltalában nem kell semmit termelni, tömegméretekben reprodukálni. Az individuumok teljesen szabadok, egymással való kapcsolataik mennyisége és minősége tetszésük szerinti és destrukciós céltételezéstől mentes. Igényeik pedig az értelem szempontjából lényegiek, tehát az újszerű kapcsolatrendszereken keresztül kielégíthetők. Ugyanis az egyén voltaképp önnön társadalmiságának terhét képes a legkevésbé elviselni. Nem osztálynélküli társadalom fog tehát létrejönni így, hanem valamiféle társadalom nélküli közösség. Értelmes individuumok megismerő közössége.

TEISTA: Nos, bevallom, ezt nem tudom még követni. Nagyon fontos kérdés. Legyen egyik következő beszélgetésünk témája.

A megismerés útja

TEISTA: Amikor a biblia azt mondja, Isten a maga képére teremtette az embert, természetesen ez sokkal inkább jelent képességet, mintsem valós képet, valamiféle külsődleges hasonlatosságot. Az ember különös sajátossága az értelem hordozásának képessége. Az értelem pedig olyan képesség, amely Istenhez hasonlóan képes „dolgozni” a végtelen fogalmával, annak ellenére, hogy ugyanakkor Istentől különbözően mindenkori felfogó, befogadó képessége véges, korlátos. Az Isteni „származás” mégis abban ismerszik meg, hogy ez a felfogó, befogadó, azaz megismerő és ennélfogva alkotó képesség végtelenül fejlődő képes, azaz a tevékenység komplexitása minden határon túl fokozódhat. Ezért nevezhetjük az emberi megismerést útnak, amely a hívő lélek szerint az abszolút végtelen felé, Isten felé vezet. Isten jósága, és szeretete pontosan ebben nyilvánul meg, annak engedésében, hogy az úton járni lehessen. Más oldalról, ha ezt Isten engedi, akkor az nyilvánvalóan szándéka szerint való, tehát az úton való járás kötelesség, Istentől való elhívás is egyben. Kimondhatjuk tehát: Isten nem annyira a maga képére, hanem sokkal inkább a maga képességére, a teremtés képességére teremtette az embert.

ATEISTA: Nos ami a végtelent illeti, egy materialista számára magától értetődő, hogy amikor az ember – vagy nyilvánvalóan akármilyen más olyan értelem, amelyik evolúció során bukkant fel valamiféle tudat nélküli létből – megismer, mindig közelítő modelleket alkot, amelyek az adott pillanatban kiszolgálják, magyarázzák a természetről nyert tapasztalatait. Tehát amikor a megismerő, céltételező, elvonatkoztató, következtető értelem manifesztálódik valahol a létezhetőségek végtelen tartományaiban, akkor elkezdi érzékelni, felfogni az őt közvetlenül körülvevő objektív valóságot. Ezen közvetlen környezeten a valóságnak azt a tartományát értjük, amelyet azonnal képes érzékelni létmeghatározottságai által veleszületett érzékszervein keresztül. Hogy most ezek az érzékszervek az anyag megnyilvánulási formáinak mely tartományait képesek ingerületté alakítani, ebből a szempontból lényegtelen.

A megismerési folyamat során aztán az értelmes lény lassan elhagyja közvetlen környezetét, majd intenzív és extenzív utazásra indul egy általa még minden szempontból végtelennek látott valóság ismeretlen tartományai felé.

A megismerés során a világ egyre valószerűtlenebbé válik. Egyre távolodunk az érzékszerveink által közvetlenül diktálta, jól felfogható képtől. Nem lapos, gömbölyű. A másik oldalon mégsem esünk le. Nagy sebességgel rohan a nap körül, mégsem lobog a hajunk. Newton törvényei. Baktériumok a mikroszkópban. Ezekkel azért még viszonylag gyorsan meg lehetett barátkozni. Na de hogy egy sebesség állandó legyen! Egy derivátum! És emiatt az út meg az idő kénytelen változni! Megrövidülök és lassabban jár az órám! Meg a részecske, ami nem pingpong labda többé, hanem vagy megfoghatatlan, vagy követhetetlen! Persze lehet dolgozni elképzelhetetlen dolgokkal. Voltaképpen mindig ezt tesszük. Ki tudja, mi az elektromosság valójában?

Az is valószínű ugyanakkor, hogy minél távolabb jut az adott értelem adott lét­meg­ha­tá­ro­zott­sá­gainak korlátaitól a megismerés útján, vagyis minél távolabb kerül öntu­datra ébredésének origójától, és minél mélyebbre hatol extenzív és intenzív világába, annál általánosabb érvényű ismeretekhez jut. Két különböző világ értelmének tudása így kerülhet egyre közelebb egymáshoz, azaz minél fejlettebb civilizációk találkoztak, találkoznak, vagy majd találkoznak valamilyen módon a létezések végtelen ösvényein, annál inkább voltak ké­pesek, képesek, vagy lesznek képesek egymás megértésére, a valóság hasonló módon való felfogására. Ez az értelem konvergenciája.

A tudomány útja

TEISTA: Igaz, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy valamennyi emberi tevékenység megismerő, azaz elsajátító tevékenység. A tudományos, a művészi és a hitgyakorló egyaránt. A hívő szerint a tudományos megismerés során is Őt kérdezzük, és Ő válaszol. Enged megismerni, akaratával egyező tehát a titkok kutatása. Tudásunk ezért ma fejlettebb, mint tegnap volt, ma tudunk repülni, tegnap képtelenek voltunk rá.

ATEISTA: Abban mindenképpen egyetértünk, hogy az éppen ismert mindig véges halmaz, azaz a tudományos ismeretek mindig egy határon állnak. A végtelen határán. Majd fölszedik a határköveket, és kijjebb viszik néhány kilométerrel. A különös az, hogy sehol sincs végállomást, zsákutcát, vagy világvégét jelző tábla, a határkövek kijjebb tolása eddigi tapasztalataink és elméleteink szerint tetszés szerinti mértékben folytatható.

TEISTA: Ha a végtelennel találkozol, Istennel találkozol. Ilyenformán mivel a tudomány művelői közvetlenül a végtelen szélén állnak, közvetlenül Istennek tesznek fel kérdéseket. Ezért nincs ellentmondás a mélyen vallásos természettudós gyakorlata és világnézete között. Azért mert Isten egyre több kérdésre ad választ – válaszol, mert helyesen kérdezem – egyre mélyebben enged bepillantást a teremtés titkaiba, még nem jelenti azt, hogy mindent elmondott, vagy hogy egyáltalán mindent el fog mondani. Ellenkezőleg! A hívő természettudós előtt újabb és újabb végtelenek nyílnak meg, egyre inkább arról győzve meg őt, hogy milyen hatalmas a Teremtő. Ez szemében Istenbizonyíték. Én a megismerő véges vagyok a végtelen megismerni valóval, azaz tulajdonképpen Istennel szemben.

ATEISTA: A „hithű” materialista természetkérdezőt viszont nem szükségképpen kell hogy megtérítse ez a fajta végtelenség. Ő a megismerhetőségben hisz. A folyamat végtelen ugyan, de bármeddig folytatható. Nincs megismerhetetlen titok. Azért persze őt is zavarja, hogy mint megismerő, igencsak véges. Mint egyént, korántsem vigasztalja, vagy legalábbis csak részben, hogy maga az emberiség, mint megismerő, már lényegesen hosszabb életű.

Vegyük azért észre, hogy legyen bár a természet kutatója hívő, vagy Istent nem tételező, mindketten útról beszélnek, amely ugyan a végtelenbe vész, de lehet járni rajta. Eddig nem akadt elme, amely az út valamettől való járhatatlanságát bebizonyította volna. Nem különbözteti meg a hívőt a hitetlentől továbbá az sem, hogy ne tombolna mindkettőben az a kínzóan csillapíthatatlan akarat, hogy márpedig ezen az úton járni kell. A végtelen húz, rohanni, zuhanni kell felé.

TEISTA: A hívő azt mondja Isten felé.

ATEISTA: Minden bizonnyal. Nos, a megismerő többek közt két alapvető eszközt használ ezen az úton. Egy valóst és egy képzetest. Voltaképp nem tesz mást, mint a két eszköz által szolgáltatott „észleleteket” próbálja meg konszolidálni, és akkor mondja, előre léptem, itt az új modell, ha ez a konszolidáció sikerült.  Ráadásul a két eszköz egyike sincs a másikhoz képest kitüntetett szerepben. Hol az egyikkel tesz szert merőben új tapasztalatokra és a másikkal igazolja, hol fordítva. Pontosabban ez nem egy párhuzamos, hanem sokkal inkább soros folyamat.

Nevezzük nevén. A valós eszköz a lény érzékszerveinek családja, amelyek fejlesztését kiragadja a lomha spontán evolúció – az ember esetében a biológiai evolúció – „kezéből”, és technológiájával egyre gyorsuló fejlődésre kényszeríti. Így azok egyre mélyebb előrehaladást tesznek lehetővé az értelmes lény számára a megismerés útjának extenzív és intenzív irányaiba. Feltalálja a mikroszkópot és megpillantja a baktériumokat.

A képzetes eszköz pedig nem más, mint a matematika. Számokat, mennyiségeket absztrahál az értelem, és azok különös, öntörvényű életbe kezdenek. Az a megrázó élmény éri az értelmet, hogy kettő meg kettő önmagában is négy, függetlenül attól, hogy kecskét, vagy nyílhegyet számláltunk éppen. Tulajdonképpen egy szerszámkészlet jön így létre azzal a sajátossággal, hogy nem mindig a feladathoz készítjük el a megfelelő szerszámot, hanem gyakran anélkül gyarapítjuk a szerszámkészletet, hogy tudnánk, az új szerszám voltaképpen mire lesz jó?

A megismerés tehát valahogy így zajlik mondjuk a valós eszköz használatával kezdve, mert hiszen a lénynek történetileg először valóban csak a valós eszköz állt rendelkezésére: a valós eszközzel megpillantunk valamit, ami nem illik bele a régi modellel leírt képbe. A képzetes eszközzel új modellt építünk, új az előzőhöz képest általánosabb törvényeket fogalmazunk meg. Aztán a képzetes eszköz öntörvényei a modellt tovább alakítják, fejlesztik és kiderül, hogy a valóság itt, meg ott ilyen kell hogy legyen, csak még nem vettük észre. Időközben persze intenzíven továbbfejlesztettük a valós eszközt és lám, hirtelen megpillantjuk az új minőséget a maga fizikai valójában. Új érzékszerveink aztán egyszer csak különös, új, megmagyarázhatatlan jelenséget tapasztalnak…

Persze ha a régi modell régi peremfeltételei közt érvényesnek talált törvényszerűségek az új felfedezések fényében sem sérültek, akkor a régi peremfeltételek közt folytatott tevékenységeinket továbbra is a régi modell szabályai szerint szervezzük.

A modellnek mindenekelőtt jól definiált, egyértelmű és lehetőleg egyszerű építőelemei kell hogy legyenek, amelyeket ebben a minőségükben úgymond az emberiségnek el kell tudni fogadnia, azaz mindazoknak, akik az adott tudományterülettel foglalkozni hivatottak. Ilyenek például az Euklideszi axiómák, vagy ha tetszik az elemek periódusos rendszere. Ugyanilyen egyértelműen meg kell tudni mondani, hogy mik az összeépítés szabályai, azaz milyen kölcsönhatások definiálhatók az elemek között? Nem kevésbé fontos a modell elvi és gyakorlati érvényességi határainak helyes felismerése.

Másképp fogalmazva voltaképp a matematika és a fizika, illetve a természettudományok viszonyáról beszélünk. A kiinduló fizikai formula különböző minőségek valós mérhető mennyiségi paraméterei között teremt kapcsolatot, azaz ez magának a fizikai törvénynek a megfogalmazása. Innentől kezdve aztán beindulhat a matematika gépezete, és a tisztán elvont matematikai törvényszerűségek vezette úton újabb fizikai törvény feltételezéséig juthatunk, amelyet azonban a tapasztalati tényeknek előbb utóbb igazolniuk kell, vagy amelynek révén érthetővé válik egy már tapasztalt, de eleddig érthetetlen fizikai jelenség. Ilyenformán a matematika is a valóság része, ami persze nem jelenti azt, hogy egy differenciálegyenlet, mint olyan, önmagában képes létezni. A modellalkotás, azaz az elhanyagolás eszköze, csak nem mindig egyértelmű, hogy a készletből mit kell elővenni, illetve előfordulhat, hogy a készlethez új elemeket kell hozzátenni. Véges felfogóképességű agyunkkal nem volnánk képesek élni, ha nem rendelkeznénk az elhanyagolás, a ráirányulás képességével. Hogynemondjam értelmünk nem is jött volna létre e nélkül.

TEISTA: Egyetértek. Tudomásul kell venni azonban, hogy felfogóképességünknek határai vannak. Noha dolgozunk a határtalannal, bevezettük a végtelen fogalmát, ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba. Ezzel az értelemmel még ne próbálkozzunk egy úgynevezett „első ok” keresésével, vagy Isten létére, nem létére vonatkozóan valamiféle elvi, logikai bizonyíték előásásával. Játszani persze lehet vele, de legyünk türelmesek. A komplexitás így most nem igényel komplex magyarázatot, csak annak belátását, hogy magyarázható. Maga a magyarázat folyamata számunkra egyelőre végtelen. Véget nem érő.

ATEISTA: A tudomány törvényei sohasem vonatkoznak mindenre. A törvények mindig csak meghatározott peremfeltételeken belül érvényesek. De ott igazak, igazolhatók és örökérvényűek. Egész egyszerűen szólva, használhatók. A modelltéren belül segítségükkel a történések nagy valószínűséggel megjósolhatók.

TEISTA: A törvények, mint olyanok önmagukban tehát nem léteznek. Ilyenformán azt sem mondhatjuk, hogy a fizikai világ valamiféle elvont törvényeknek engedelmeskedik, és erre valamilyen értelem kényszeríti. Olyan ez, mintha azt mondanám, volt két birkám és azért van most négy az ajándékba kapott kettővel együtt és nem három, mert a birkák engedelmeskednek annak a törvénynek, hogy kettő meg kettő az négy. Máshol keresd Istent. A törvényszerűséget én veszem észre, én vonatkoztatom el, és kétdimenziós ábrát rajzolok vele papírlapomra a háromdimenziós világról. Modellezek, elhanyagolok. A törvények az emberi percepció, értelem vonatkozásában nyernek csak értelmezhetőséget. A törvények a világ ember által értelmezhető arca, megnyilvánulási formája. Vélhetően a világ végtelen sok „világgá” képezhető le, végtelen sok módon fogható fel. Függ annak az entitásnak a létmeghatározottságaitól, amely az adott esetben az absztraháló értelmet hordozza.

ATEISTA: Na de van-e abszolút általános érvényű ismeret? Végső igazság? Erre vagy azt mondjuk az eddigiekhez konzekvensen a végtelen mankójába kapaszkodva, hogy nincs, csak haladni lehet felé, vagy azt, hogy Isten. Persze ez utóbbival voltaképp megint csak az előbbit mondjuk, de mint ahogy arra már korábban utaltunk, az embernek barátságosabb Istent mondani, mint ismeretlent. Rajtad áll, hogy melyiket mondod szívesebben.

TEISTA: Na igen, de ez nyilván jelenlegi, véges értelmünk válasza. Persze, hogy az, hiszen ez van nekünk. Mindazonáltal lehet, hogy fejlettebb értelmünk igencsak meg fog lepődni, amikor kiderül, hogy a végső igazság az, hogy nincs végső igazság, mert abban a pillanatban, hogy az értelem képes lesz ezt teljes komplexitásában felfogni, azonnal új, eddig sohanemvolt igazságok létrehozására válik képessé, és él is vele.

ATEISTA: Az értelem, amikor megért, tudatilag birtokba vesz, a valóságból elvonatkoztat valamit, akkor egy leképzést hajt végre. Az objektív, tőle függetlenül létező valóság egy alkalmasan egyszerűsített vetületét hozza így létre. Vagyis a számára végtelen, vagy végtelennek tűnő valóságból egy valamilyen szempontból mindenképpen véges, és ennél fogva vizsgálható, felfogható tartományt képez le, ezek szerint szükségképpen nem egy-egy értelmű tükrözéssel. A leképzési transzformációs lépések után tehát a végeredmény nem lesz, nem lehet teljesen azonos magával a vizsgált valósággal. Mindazonáltal ha nem lenne a kép igaz, valós tartalmú, akkor a valóságra való visszahatás sem lehetne sikeres, nem szolgálhatná már a leképző tényleges fizikai létének fenntartását sem, elpusztulásához vezetne. A valóság így nem volna megismerhető. A kérdés mármost az, elképzelhető-e olyan értelem, amely a felfogás mozzanatába nem lop be véges elemeket, hanem végtelen paraméter számmal, lényegében végtelen és határtalan modellteret alkot?

A megismerés folyamata arról szól, hogy a megismerő a megismerendő valamely tartományát valamely módon számára valóvá teszi, azaz elhatárolja a külvilágtól, elsajátítja, mintegy magába foglalja azt. Mivel a megismerő értelmet hordozó struktúra maga is a megismerendőben létezik, annak mintegy részhalmaza, a teljes világot a maga teljes végtelen meghatározottságában sohase lesz képes magába foglalni, önmagára egy-egy értelműen leképezni. Még akkor sem, ha jól tudjuk, hogy a struktúrát alkotó elemek számosságát még meg kell szoroznunk az elemek közötti lehetséges kölcsönhatások számosságával, ami feltehetőleg kaotikus végtelen sorokat eredményez. Hiszen mégiscsak véges elemszámú struktúra áll szemben egy végtelen elemszámú mindenséggel. Mivel maga a gondolkodás, a tudatosítás, a megértés tulajdonképpen részhalmaz képzés a teljes valóságból, e folyamatok csak a teljességhez viszonyítva értelmezhetők. A tudatosított valóság ezek szerint egyféleképpen szegényebb, egyszerűbb, kevesebb, mint a teljes, de ugyanakkor mégis több, mert minőségi mozzanattal gazdagítja a mindenséget, újféle, addig sohasem volt, mindenségmegváltoztató visszacsatolásokat létrehozva így.

TEISTA: Csak egy olyan lényt lehet elképzelni, amelynél ez a bizonyos leképzett részhalmaz azonos a teljes egésszel, magát a Teremtőt. Ekkor a megismerő és a megismerendő egy és ugyanaz, azaz mintegy egybeesik, vagyis a létező világ és történései azonosak magával a megismerővel. Ezen „Isten modell” szerint tehát csak egy „csúcs” értelem lehet, így amikor az ennél gyarlóbb értelem megismerési tevékenységet folytat, akkor olyan megismerendőt igyekszik megismerni, amely önmaga is megismerő. A teljes világ tehát, azaz maga az Isten, egy olyan legnagyobb buborékhoz hasonlítható, amelyben a különféle, az evolúcióból éppen kibúvó értelmek rendkívül apró, új buborékokként kezdik a világ megismerő elhatárolását, majd ahogy az értelem evolúciója előrehalad, úgy nőnek ezen buborékok egyre nagyobbra, azaz egyre nagyobb részhalmazát lesznek képesek a világnak magukba foglalni, megérteni. Ha Istent, azaz a teljes való világot korlátosnak képzelnénk, akkor e buborékoknak előbb-utóbb egymásba kéne olvadniuk, végül magával az Istennel kéne eggyé válniuk, miközben valahol a mélyben, mint valami gigantikus pezsgőfürdőben, újabb és újabb apró buborékok képződnek.

Ha viszont még lazábbra engedjük a gyeplőt, vagy akár a lovak közé is dobhatjuk, akkor Istent és ebből következően világát minden szempontból végtelennek elképzelve a képződő tudás buborékok nem szükségképpen olvadnak össze, hanem esetleg csak részben, és így a legnagyobb, legkülsőbb buborékot állandóan tágítva hoznak létre végtelenhez tartó új megismerés minőségeket.

ATEISTA: Vegyük észre, hogy e végső kép Isten nélkül is megáll, azaz tulajdonképpen azt mondja, hogy a megismerő értelem – egy bizonyos fejlettségi szinttől kezdve, vagy tán még előbb nem tudatosan – épp e megismerő tevékenysége folytán oly módon hat vissza a megismerendő valóságra, hogy azt mintegy újraalkotja, új törvények szabta spontaneitásokon újabb végtelen és ismeretlen, azaz megismerendő komplexitás fokozódásokat lehetővé téve így. Azaz ha tetszik, a megismerő értelem voltaképp teremtő tevékenységet végez.

Természetesen ettől még ugyanúgy elképzelhető egy legfőbb teremtő, aki ezen kisebb teremtőket is magában foglalja. A hívők számára nyilvánvalóan megnyugtatóbb az a kép, hogy kisebb, Isten felé táguló és végül benne feloldódó buborékokként, a szó szoros értelmében Istenben létezünk, vagy ha tetszik, ily módon voltaképp mi is az Ő gondolatai vagyunk.

A teremtés hogyanja, avagy hol keressük Istent?

TEISTA: Amikor a hívő ember azt mondja, nézd milyen végtelenül sokféle a világ, hányféle állat, növény van, milyen végtelenül bonyolult a természet egyensúlya, milyen végtelen titkokat tartalmaz az emberi lélek maga, hát kialakulhatott mindez magától, akkor ezzel önmagában bizonyítottnak tekinti Isten létét, és kellemesen megnyugszik.

Sokszor Isten bizonyítékként hangzik el tehát, hogy spontán nem alakulhatott ki világunk ilyetén való végtelen bonyolultsága, az élő szervezetek ilyen fokú komplexitása, folyamatok milliárdjainak a termodinamikai egyensúlytól igen távoli, finoman hangolt dinamikus egyensúlya. Vegyük észre, hogy ezzel magáról a Teremtőről mondunk nem éppen hízelgő véleményt. Azt mondjuk ugyanis, hogy Isten nem képes olyan kezdeti feltételeket teremteni, amelyek nagy valószínűséget adhatnak tetszőleges fokú komplexitás spontán, azaz az Isteni kéz további érintése nélküli létrejöttének. És csak azért gondoljuk így, mert még korántsem Isteni agyunkkal egyelőre nem tudjuk ezt elképzelni. Mi ez, ha nem az önhittség minősített esete? Ugye megengedjük Istennek, hogy a teremtés hogyanja egy kissé összetettebb legyen, mint ahogy azt az emberiség gyerekkorában mesélte nekünk? Vagy másképp fogalmazva, mint ahogy azt világot megismerő utunk egy korábbi szakaszán felfogni voltunk képesek? Isten szavát jól értő hívő a teremtés hogyanját sem emelheti ki a megismerendők tárházából, tehát csak úgy viszonyulhat hozzá, mint ami ugyan egyre mélyebben, de teljesen már szinte csak Istenként ismerhető meg.

ATEISTA: Ha jól értem, Isten tehát igenis létrehozhatott egy olyan kezdeti konstellációt, hogy az az alap valami, ami ezen kiinduló állapotban létezett, nevezzük akár egynemű fizikai közegnek, egynemű energiának, vagy Isten gondolatának, képes arra, hogy egy adott pillanatban többneművé váljon, többnemű anyagszerű, és többnemű energiaszerű hullámokba fodrozódjon, megalkotva így az elemi részecskék és kölcsönhatásaik világát. Ez a tulajdonsága. S ha ez megvan, a többi megy magától. Mivel az elemi részecskék kölcsönhatásaik révén „látják” egymást és mozognak, megvan az igen nagy valószínűség az összekapcsolódásra, a komplexitás fokozódásra. Már csak tenger idő kell hozzá.

Úgy tűnik, hogy magának az anyagnak, az anyagi struktúráknak a tisztán energia állapotból való kibontakozásáról, evolúciójáról beszélhetünk, és egy bizonyos fokú komplexitás elérése után az egészet úgy nevezzük, hogy élet. Aztán értelem.

Fizika, energia, energia egyenletek, termodinamika, relativitáselmélet, kozmológia és kvantum fizika. A végtelen makró- és mikró univerzum. Mondjuk Isten tapsolt egyet és ez volt az ősrobbanás. A taps stoppert is indított egyben, hogy a térhez legyen idő. Ez a végtelen kis méretű és végtelen nagy sűrűségű állapot jó kezdet ahhoz, hogy az előtte valóval ne fárasszuk végtelentől kétségbeesett agyunkat.

TEISTA: Természetesen a hívő nem vesződik a T₀ előtti időtlen, teretlen energia fluktuációk, vagy más effélék elképzelésével, hanem Istent ülteti mindezek helyébe. Isten végtelensége pedig nem olyan nyugtalanító, sőt vigasztaló, hiszen maga a szeretet és szépség nyer így határtalan dimenziókat. Ha pedig a mi értelmünk voltaképpen Isten akaratából anyagi struktúrák evolúciójának terméke, akkor Isten nem más, mint a nem anyagi alapokon nyugvó értelem. Talán azok az időtlen és teretlen energia fluktuációk Isten gondolatati

Érdekes, azt mindenki könnyen belátja, hogy valós eszközeinket, mesterséges érzékszerveinket állandóan fejleszteni kell ahhoz, hogy a valóság megismerésében tovább léphessünk. Azt azonban mindenki gőgösen természetesnek veszi, hogy jelenlegi véges értelmünkkel maradéktalanul észre tudjuk venni és fel is tudjuk fogni, bármit is „látnak” majd valós eszközeink. Csak kellően ügyes modellalkotás kérdése az egész. Matematika és számítástechnika. És megvan a teljes, egyesített elmélet. Milyen alapon gondoljuk ezt? Ha így volna, már most, jelenlegi meghatározottságainkkal, agykapacitásunkkal potenciális Istenek volnánk, csak még tanulnunk kell egy kicsit.

Természetesen nem akarom azt a szép költői képet lerombolni, miszerint az ember Isten iskolájába járó Isten növendék, mert tulajdonképpen így van, de tudomásul kell venni, hogy ehhez az értelem evolúcióját most már nem spontán, hanem céltételezve, de folytatni kell.

ATEISTA: Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a véges értelmű ember bevezeti Isten fogalmát, mint a valóság megértésének segédeszközét. Isten egy omnipotens és anyagi meghatározottságoktól mentes végtelen értelem, tehát szabad.

Ha viszont Isten mindenható, akkor sohase mondhatok, vagy írhatok le olyat, hogy mert arra még Isten sem képes, hogy… Ilyen alapon nem szabad semmilyen következtetést sem levonni. Ha akarja, megszüntetheti önmagát, hogy majd később újra létrehozza. Közben nem létezik. Mondjuk Isten így alszik. Ha akarja, azt is megteheti, hogy valamennyi lehetséges döntésem kimenetele szerint léteztet egymástól független világokat. Tehát valahányszor döntési helyzetbe kerülök, akkor a létező világ két újabb világra bomlik. Az egyik A döntésem szerint folyik tovább, a másik B döntésemet követi engem is megkettőzve ezáltal. Isten arra is képes, hogy ezt végtelen világainak valamennyi döntésre képes értelmével megtegye. Isten végtelenjei nyilvánvalóan megszámlálhatatlan számosságúak. Isten, ha akarja, csak tegnap teremtette a világot. Számunkra csak úgy látszik, mintha valamikor lett volna egy nagy BUMM. Ükapánk sem létezett soha.

Nem kell kínlódnunk azzal sem, hogy a világ ilyetén kialakulása spontaneitásának kétségbevonásával, rendkívüli valószínűtlenségének matematikai kikalkulálásával próbáljuk bizonyítani Isten szükségszerű beavatkozásának tényét és ezen keresztül létét. Ha Isten teremtette a mindenséget, Te, gyarló ember, úgysem fogod tudni megmondani hol volt, van és lesz a teremtés pillanata. Majd ha Isten leszel. Isten, a mindenható akár teremthetett úgy is, hogy létrehozta azt a homogén matériát, amely bír azzal a tulajdonsággal, hogy az Isteni kézből kiengedve spontán – azaz további Isteni beavatkozást nem igénylő módon – folyamatok olyan nagyszámosságú halmazát képes generálni, amelyen nagy valószínűséget kap kellő idő hozzátételével az értelem kialakulása is. Épp a nagy számosságban rejlő spontaneitás az, ami az újat, az addig sohasemvolt komplexitást képes létrehozni. Nincs két egyforma ember. Még az egypetéjű ikrek is azonnal elkezdenek különbözni megszületésük pillanatától kezdve, egész egyszerűen térben elfoglalt különböző helyük diktálta különböző észleleteikből fakadóan.

TEISTA: A különös az egészben az, hogy abban a pillanatban, amelyben kimondtad és elfogadtad Isten mindenható létezését, ki is kapcsoltad Őt tudományos igényű gondolkodásod érvrendszer tárából még a filozófiaiból is. Istenhez ugyanis nem lehet tudományos igénnyel hozzáállni. Csak érzelmi, hitéleti alapon. Mivel kivétel nélkül minden tudományos igényű, logikus, bizonyított következtetésed után hozzáteheted, hogy érvényes, ha Isten továbbra is így akarja, nyugodtan el is hagyhatod e kitételt. Bármily furcsán hangzik, Isten ebből a szempontból elhanyagolható. Ugyanakkor Istent logikailag csak hátrébb lehet szorítani, kizárni nem. Az még nem bizonyíték nem létére, hogy a szputnyik nem látta. Egy szingularitásmentes világegyetem modell sem.

Isten nem absztrahál, nem általánosít, nem következtet, azaz nem alkot modellt. Nincs szüksége rá, mivel képes felfogni a végtelent, azaz a valót teljes komplexitásában. Ő maga az alkotó. Ő csak intuitív. Azzal tölti idejét – már ha időről ebben a vonatkozásban egyáltalán beszélni lehet – hogy iszonyatos szellemi energia impulzusaival újabb és újabb anyagi manifesztációkat indít el, amelyekből aztán spontán komplexitás fokozódással anyagi meghatározottságokkal terhes értelem születik, amely miközben levetkőzi ezen létmeghatározottságokat, azon a bizonyos úton járva új értékeket, szépségeket, alkotásokat, a valóság újabb, meg újabb, értelem számára gyönyörködtető vetületeit hozza létre. Aztán a komplexitás fokozódás elér egy maximumot, az értelem teljesen levetkőzi anyagi meghatározottságait, energiává, tiszta szellemmé alakul, egyesül az általános, mindenható, szabad értelemmel – kvázi tehát megtér Istenhez – és kezdődik az egész elölről. Fluktuál.

ATEISTA: Sajátos Istenkép. Nem hiszem, hogy kis falusi templomok szószékéről mindennap e képpel élnének a nyáj előtt. Igen, talán épp ez a mi nagy szerencsénk, hogy – legalábbis egy ponttól kezdve – nem céltételező értelem igazgatta mérnöki pontossággal, állandók hihetetlenül pontos finomra hangolásával világunk építését. Az anyagi lét épp ezen „slampossága”, aszimmetriái, energetikai ki­e­gyen­lí­tet­len­sé­gei, elemi részecskék nem egész töltései tették lehetővé a komplexitás fokozódást. Az erősebb kölcsönhatások érvényre jutásakor így mindig maradtak kiegyenlítetlen gyengébbek, amelyek újabb konstellációkba voltak képesek összerántani az anyagot, építőkövekként használva így az alacsonyabb komplexitású, de nagyobb energiát tároló struktúrákat. De mivel egyre gyengébb kölcsönhatások hozzák létre az egyre magasabb fokú komplexitásokat, ezek egyre érzékenyebbekké válnak a szélsőségesebb külső energia megnyilvánulások iránt, egyre sérülékenyebbek lesznek, azaz egyre kevesebb energia árán válnak újra lebonthatókká egyszerűbb összetevőkre. Mindaddig így lesz ez, amíg épp egy ilyen gyenge lábakon álló magasabb komplexitás úgy nem hat vissza önmagára, hogy létmeghatározottságait mintegy kiragadja ezen lenge kölcsönhatás halmazból olyan építőelemeket választva komplexitása új hordozójául, amelyeket a lehető legerősebb kölcsönhatástok tartanak majd össze kötőelemként. És ekkor lesz igazán halhatatlan a céltételező értelem.

ATEISTA: De miért rázza meg Isten újból és újból a lét kaleidoszkópját, amikor előre és visszafelé is mindent tud?

TEISTA: Jelenlegi véges értelmemmel erre most csak annyit tudnék mondani, hogy tudja ugyan, de még nem „látta”. Meg akarja nézni, más módon is észlelni akarja, beszélgetni akar vele, vagyis tulajdonképpen magával.

ATEISTA: Ezek szerint Isten maga a végtelen, tiszta és egészséges skizofrénia.

TEISTA: Vegyük észre, hogy voltaképpen akkor esünk az Isten káromlás valódi bűnébe, amikor valamiféle nagy végső egyesített, mindenre érvényes elméletet, magyarázatot keresünk mindezidáig korlátos képességű agyunkkal. És most nem a fizikusok annyira keresett mikró és makró világot egyesítő elméletére gondolok elsősorban, ez talán megtalálható, de ugyanolyan nyilvánvalóan nem lehet A végső, A nagy és A mindenre érvényes. Csak egy újabb megnyitott ajtó lehet a további kérdések felé. Ugyanis A végső, A nagy és A mindenre érvényes az csak valami olyasmi lehet, amely magába foglalja a végtelen valamennyi lehetséges, azaz végtelen számú dimenzióját. Azaz magát az Istent. Gőgösségünkben minduntalan elfelejtjük, hogy mi minden esetben „csak” modellt alkotunk. Korlátosat. Ez a helyes tudományos hozzáállás. Nagyon divatos ezt megsérteni például az entrópia, az információelmélet, vagy a szemiotika esetében. Itt az elméletek egyféle kritika nélküli eszkalációja folyik. Ha van egy új elméletem, fogalmam, a természettől elrabolt új absztraktumom és az beválik, akkor miért ne használhatnám én azt kvázi mindenre pusztán azon az alapon, hogy némi hasonlatosság mutatható ki egy más viszonylathalmaz mozgása és azon modell elemeinek mozgása között, amelyre az imént oly sikeresen alkalmaztam az új elméletet? Rendkívül hajlamosak vagyunk a hasonlóságot azonnal azonosságként ünnepelni. Uraim, itt az új csodafegyver! A bölcsek köve. A non plusz ultra. Jó, jó eddig is mondtunk már ilyet, eddig is mindig kiderült, hogy nem így van, de most már tényleg. Ez az absztrakciónk, ez a világról való korlátos tükrözésünk ez egyszer korlátlanul érvényes. Igenis ezzel az új szuper interdiszciplináris tudománnyal egyszer és mindenkorra megértjük Isten világát, hiszen ez minden rendszerre alkalmazható, beleértve Istent magát is. És valamilyen furcsa módon, ehhez mégsem kell Istenné lennünk. Érthetetlen, hogy akkor Ő miért az?

Evolúció

ATEISTA: Kifejlés, (ki)fejlődés; a fejlődés folyamata; (ki)alakulás, (ki)bontakozás. Biológiai értelemben a génmutációk és faji életképesség próbák által vezérelt spontán komplexitás fokozódás, amelynek során egyre összetettebb fajok jönnek létre egészen az ember megjelenéséig.

Maradjunk tehát abban, „megengedjük Istennek”, hogy a teremtés némileg összetettebb módszerét alkalmazva a biológiai evolúció spontaneitására bízza az értelmet hordozni képes struktúra létrejöttét. Lássuk mi is történt, amikor valóban bekövetkezett e különös esemény?

A biológiai evolúció azonnal véget ért. Véget ért tehát akkor, amikor az állat öntudatra ébredt és embernek kezdte nevezni magát. Ugyanis ettől a pillanattól kezdve csak akkor érvényesülhettek volna tovább az evolúció „módszerei”, ha az ember tudatosan tenyésztve magát, csak az okosabbaknak adott volna „továbbszaporodási engedélyt”, mégpedig úgy, hogy a megkívánt intelligencia szintet generációról generációra emeli kissé. Ehelyett inkább az állatokat tenyésztette, többek közt ezzel is mintegy kikapcsolva az élelemért való testi küzdelem evolúciós válogató eszközét. Sőt! Technológiájával még azokat az emberi egyedeket is életben tartotta és szaporodni engedte, akik az evolúciós versenyben már rég kiestek volna. Ezzel voltaképpen génromlást idézett elő. Ezt később az evolúciót megkerülve, céltételezve korrigálja majd, történelmileg szinte egy pillanat alatt.

A tudat megjelenésétől kezdve aztán már nem csak létfenntartásról és fajfenntartásról szól a történet. Főleg nem arról és lesz idő, amikor arról már egyáltalán nem. Persze hacsaknem kedvtelésből.

Másképp fogalmazva a test, azaz a biológiai megnyilvánulási forma evolúciója szükségképpen együtt zajlott egy új, a természetre újszerű módon visszaható képesség az értelem evolúciójával, és amint ez utóbbi összetettsége, fejlettségi szintje elérte az öntudatra való ébredés, azaz a lét és nemlét felfogása képességének szintjét, szinte ugyanabban a történelmi pillanatban le is állította az évmilliókban mérhető idők óta zajló spontán ősi folyamatot, magát az evolúciót.

Félreértés ne essék, amikor azt mondom, hogy az evolúció véget ért, illetve az emberiség kikapcsolta azt, természetesen nem arra gondolok, hogy nincs többé génmutáció és nem folyik tovább a mindennapi versengés az életbemaradásért az állatvilágban. Itt arról van szó, hogy az ember kilépett a mechanizmus szignifikáns hatást eredményező idődimenzióiból. Csak a legprimitívebb élő szervezetek esetében – pl. baktériumok, vírusok – történhet a faj lényeges tulajdonságait érintő, emberi időléptékű mutáció, de minél magasabb az élőlény szervezettsége, minél bonyolultabb az örökítő anyag, annál több időre van szükség egy a teljes fajra jellemző, vagy esetleg egy új fajt létrehozó domináns új tulajdonság megjelenéséhez. Az emberi tevékenység ennél gyorsabb, nem várja, nem várhatja meg az ilyen hatások érvényre jutását, beavatkozik, kvázi tehát kikapcsolja, leállítja az evolúció folyamatait. Ami pedig a baktériumok, vírusok emberre is veszélyt jelentő gyors mutációit illeti, hamarosan megtanulunk még gyorsabbak lenni és nem egy új vírustörzs ellen fogunk új vakcinát kifejleszteni, mintegy végtelenné és kétséges kimenetelűvé téve így a versenyfutást, hanem képesek leszünk pillanatok alatt egyénre, személyre szabott védőoltást előállítani tetszőleges kivitelezésű korokozó ellen.

Azonban, sajnálatos módon az evolúciós folyamat leállítása nem sikerült maradéktalanul. Néhány káros mellékhatástól mindmáig nem tudtunk megszabadulni. Ilyen például a halál.

A biológiai evolúció ugyanis csak „úgy jöhetett létre”, hogy a mindenkori egyed átadta helyét utódjának, amely mint egy prototípus megpróbáltatott életképességből az evolúciós versenypályán. S hogy mindig minden új egyed prototípus legyen, arról a génmilliókban rejlő variációs lehetőség és egy kis mutáció gondoskodott. A verseny maga kieséses jellegű volt, mind az egyed, mind a faj számára. Nevezhetjük akár túlélő versenynek is. Életben maradni, legalább addig, amíg az ugyancsak életképes reprodukció elő nem áll.

Mi kell tehát az evolúcióhoz? Génmilliók és évmilliók. Azaz nagy számok és tenger idő. Ja és kell még egy apróság, a halál. Ez a három dolog. Nagyon egyszerű: nagy számok, tenger idő és a halál.

A kérdés ugyanis nem más, minthogy mi történjék a régi egyeddel, amely már szaporodott? Nem maradhat ott, hiszen a rendelkezésre álló tér és idő nem korlátlan. Különben is, építőelemeire szüksége van az egész szisztémának. Elmúlik tehát szegény, megöregszik, a túlélő versenyben legyőzetik, felbomlik, felfalatik, megemésztődik. Meghal.

Öntudatra ébredés = bűntudatra ébredés

ATEISTA: Na most mi történik az öntudatra ébredéskor? Az öntudatra ébredő értelem (a továbbiakban értelem) szinte ugyanabban a pillanatban, amikor öntudatra ébred rájön, észreveszi, felismeri, tudatosítja, hogy meg fog halni! És ezt nem tudja felfogni. Jogosan, hiszen logikusan gondolkodva:

• Ha az evolúciót kikapcsoltam azzal, hogy értelmemmel a természetre visszahatva felszántom, megszüntetem a versenypályát, tudatosan megtermelve a létfenntartáshoz szükséges javakat rajta, akkor mi végre marad érvényben a harmadik összetevő, a szükségtelenné váló egyedeket megsemmisítő és az új prototípusoknak versenytért engedő mechanizmus, a halál?
• Ha az evolúciót kikapcsoltam azzal, hogy értelmemmel technológiai, értelmi evolúciót indítottam el helyette, méghozzá mindössze néhány évezredes, a lényeget érintően néhány évszázados léptékben, így ezzel mintegy megsemmisítve a második összetevőt, a tenger időt, akkor mi végre marad érvényben a harmadik összetevő, a szükségtelenné váló egyedeket megsemmisítő és az új prototípusoknak versenytért engedő mechanizmus, a halál?

Persze amikor az értelem öntudatra ébredt, úgy két-három tízezer évvel ezelőtt, az evolúció, a halál és az értelem viszonyát nem gondolta ilyen tudatosan végig (ma sem gondolja). Először csak rájött, hogy itt valami nem stimmel. Semmilyen ésszerű oka sincs annak, hogy egy aktívan dolgozó, érző, tervező, alkotó értelem alól egyszer csak elmúljon a hordozó, kihaljon a test megölve ezzel az értelmet magát. Erre ez az értelem nem adott utasítást. Nem akarja. Ez ellentmondás. Nem is hiszi el az értelem-, vagy ahogy azt nevezni szeretjük a lélek halálát az emberek túlnyomó többsége mind a mai napig. Ez akkora ellentmondás. Ez annyira hihetetlen, hogy hit kell hozzá. És elkezd hinni. Mégpedig mindjárt két dologban. Egyrészt, hogy nem igaz. Legfeljebb csak a testre. Másrészt mivel a halál a lehető legrosszabb, ami csak történhet vele, az nyilvánvalóan valamiféle büntetés kell hogy legyen. Jól sejtem?

TEISTA: Igen, de ebből még korántsem következik, hogy Isten az ember találmánya. Csak az, mint ahogy azt már megállapítottuk, hogy a teremtés folyamata korántsem tárgyalható mesék, legendák és mondák eszközeivel.

ATEISTA: Mert mi az emberi értelem? Ami megismer, céltételez és elvonatkoztat, azaz fogalmat alkot. Mondják, hogy magasabb idegrendszeri szervezettségű állatoknál is megfigyelhető időnként ilyesmi, természetesen a fogalomalkotás kivételével. Még a szerszámhasználat is. Igaz, csak az ember nem dobja el. Jó, az iméntiek legyenek akkor „csak” szükséges feltételek. És most jön a mennyiségi mozzanat, amitől az egész elégségessé válik. Az emberi értelem tevékenységének határai ugyanis felnyílnak, a tevékenység nem zárt, hanem a végtelenbe mutató, azaz határtalanul fejlődő. Közvetlen lét és fajfenntartáson túlmutató. A macska sohase mondja azt, hogy és vajon mi lehet a hegyeken túl? Ha a számára elégséges nagyságú életteret birtokolja, nem megy tovább.

Nos az ilyen módon meghatározott értelem, azaz az élet és a halál fogalmát elvonatkoztatni képes értelem csak tagadhatja a halált és mindazon meghatározottságok összességét, amelyek a halált szükségszerűvé teszik. Vagyis természeti, és ebből szükségképpen következően halandó lény mivoltát. A halált így jogosan, valamiféle büntetésnek érzi és felteszi a kérdést: miért? Nagyon fontos megjegyezni, hogy azonnal egy másik kérdést is mellé tesz: hogyan lehetne elkerülni? Tehát szinte azonnal kitűzi a célt, a halált le kell győzni!

És a hittel mintegy „semmi perc alatt” virtuálisan le is győzi. Ez a hit segít neki ép elmével átvészelni azt a történelmi korszakot, amely szükséges ahhoz, hogy valóban kikapcsolja a harmadik összetevőt, végleg leállítva ezzel az ősi folyamatot, az evolúciót. Addig a hit segít legyőzni a halált. Ez a fő feladata. De mi lesz utána Istennel?

TEISTA: A halál legyőzése szép eredmény lesz, de ugye egy percig sem hittük azt, hogy ezzel végleg birtokba vettük a végtelent? Nyugodjunk meg, Isten még mindig kellően végtelen távolságba fog állni a megismerő értelemtől. Hívőtől és hitetlentől egyaránt. Csak egy történet ér majd véget. Talán az emberiség története. Az értelemé pedig akkor kezdődik csak igazán.

ATEISTA: Akkor beszéljünk egy kicsit erről a hitről. Ha jól értem a hívő ember szerint a földi lét átmeneti állapot, hiszen nyilvánvaló, hogy az értelem, az egyedi és megismételhetetlen személyiség, a lélek nem múlhat csak úgy el a semmibe. A lélek mindenféle feladatokkal és küldetésekkel ideiglenesen állomásozik itt e sártekén, és a biológiai hordozó összeomlása után vagy egy másik hordozóba vándorol át (nem feltétlenül emberbe), vagy végleg révbe jut valamiféle örök vadászmezőkön biológiai, természeti meghatározottságaitól mentesen. A feladat mármost az, hogy ezeket a feladatokat és küldetéseket felismerjük, és maradéktalanul teljesítsük. Teljesítményünk értékelésre kerül és megszabja lelkünk további sorsát.

TEISTA: Mind a mai napig sokféle módon hisz az ember egy természetfeletti gondviselőben, sokféle módon véli értelmezni annak előírásait az igaz földi életre, a végső ítéletre és sorsra, továbbá a túlvilágra vonatkozóan.

ATEISTA: De, vajon kinek van igaza? És mi lesz azokkal, akiknek nem volt?

TEISTA: Teljesen nyilvánvaló, hogy a kérdés ilyetén módon való feltétele nem vezethet helyes válaszhoz. Mivel Istent maga az abszolút igazság, mint ahogy minden szempontból abszolút, értelemszerűen mint ilyen, nem köti egy ember úgymond túlvilági sorsát ahhoz, vagyis nem ítéli őt meg annak alapján, hova, mely társadalmi környezetbe született. Nem tesz különbséget olyan megfontolásból, hogy az adott közösségben általánosan elfogadott erkölcsi normarendszer vajon hol áll az általános emberihez képest. De még aszerint sem, hogy hol áll az általános emberi.

ATEISTA: Ezek szerint Istennek illik figyelembe vennie az emberi társadalmiság fejlődésében megmutatkozó egyenlőtlenségeket, ha magához méltóan kíván cselekedni.

TEISTA: Igen, de itt megint a fejlődés a kulcsszó. Az emberiség úton jár, és olyan mérföldkőhöz közelít, amelynél teljességgel úrrá lehet biológiai létmeghatározottságain, levetkőzheti állati eredetéből fakadó tudat béklyóit, felszabadíthatja értelmét. A mezőny azonban széthúzódott. A hátul kullogók tán még embert esznek, a középmezőnyben tán még levágják a kezet, amelyet lopáson értek, miközben az élboly tán már látja a fent említett mérföldkövet.

ATEISTA: Tehát vannak alacsonyabb rendű emberek, vannak alacsonyabb rendű vallások?

TEISTA: Nincsenek. Fejlődés van. Úton járás. Ahol létezik az előrébb, hátrébb fogalma. A gyermek gondolkodása még egyszerűbb, mint a felnőtté. Még nem használja, nem sajátította el az adott a társadalmi viszonyrendszert, illetve annak személyiség függő vetületét. Az ősközösségihez közelebbi, úgynevezett természeti népek absztrakciós tárháza szerényebb, nem annyira komplex, mint a kultúráltabb népeké. Például még nem határolták el a felhő fogalmát a természettől, hanem az ég különböző felhők által különbözőre rajzolt arculataira különböző szavakat használnak. Félreértés ne essék, szó sincs alacsonyabb rendűségről, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a kulturáltabb körben felnövő „természeti nép” csecsemő épp olyan eséllyel pályázhat az egyetemi doktori címre, mint eleve ott született társa.

ATEISTA: Tehát igenis az emberi faj egyes egyedei között különbségek tehetők tudatuk fejlettségi szintje szerint, amely szintet nagyban befolyásolják egyedfejlődésének társadalmi körülményei. Itt most ne beszéljünk arról, hogy természetesen ezen társadalmi korlátok sokszor áttöretnek, ha a veleszületett adottságok kellő kitartással párosulnak, illetve hogy az un. „természetiségnek” milyen megőrzendő értékei lehetnek. Hát persze hogy én meghalnék abban a környezetben, amelyben ő jól érzi magát. Igaz, én az én környezetemben tovább élek, mint ő az övében.

TEISTA: A lényeg, hogy az ember társadalmiságának történetét azért nevezhetjük fejlődésnek, mert ennek során egyre összetettebb, és ennél fogva egyre gazdagabb viszony alakul ki értelme és az azt hordozó társadalmi és természeti viszonyrendszerek között. És az értelemnek így egyre nő a természetre visszaható tehetőssége, képessége. Mondhatnám úgy is, a teremtő és halál legyőző képessége. Maga a viszonyrendszer fejlődik tehát, lehetővé így a természettől való egyre nagyobb mértékű elsajátító elhatárolást, elvonatkoztatást, a megismerést magát.

A hívő számára pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a megismerő tevékenység során Istenhez jut egyre közelebb, Isten megismeréséhez kapott magától Istentől meghívást. Ha pedig ez így van, és nem lehet másképp, Istenhez való viszonyrendszerének, hitének, hitgyakorlatának is fejlődnie kell. Bármily furcsán hangzik is, a dogmákat állandó reformáció alatt kell tartani.

Az egyes vallások tehát, azaz a mód, ahogy az egyes ember vallja Istent, nem árulkodhat másról, mint az egyén Istenhez való viszonyának fejlettségéről, arról, hogy azon a bizonyos Istenhez vezető úton előrébb, vagy hátrébb tart-e? Ezért hát a sokféle vallás.

ATEISTA: Többistenhit – egyistenhit, buddhista, muzulmán, hindu, zsidó, keresztény, katolikus, református, stb. Mi a fejlettségi sorrend? Kimondható-e ilyesmi?

TEISTA: Tulajdonképpen igen. Mert hinni is meg kellett tanulni. A hinni tudásnak szintén evolúciója van. Először hittünk abban, amitől féltünk, amitől megijedtünk. Villámtól, menydörgéstől. Aztán készítettünk magunknak bálványokat. Ugyanazt a szerepet játszották történelmi filogenezisünk során, mint a játékmackó, vagy a baba egyedfejlődésünk történetében. Egykor hittünk bennük, élőkként bántunk velük, segítségüket kértük. Ebből aztán kinőttünk. Később hittünk Istenekben, végül az egy igaz Istenben. Fejlődtünk, közelebb jutottunk.

Összetettebb, fejlettebb kell hogy legyen ebből következően e sajátos úton járó értelem intelligenciája is az idők során, ha a fejlődés szükségszerűsége ezen erős Isteni törvényének engedelmeskedik. Ez azt jelenti, hogy Istenhez való viszonyrendszere is összetettebb, azaz magasabb rendű lesz az idők során. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az Írás nem értelmezhető pontosan ugyanúgy a mai ember számára, mint ahogy azt a kettő- ötezer évvel ezelőtti elme felfogta.

A mindenkori egyház feladata pedig az lett volna, hogy ezt az értelmezést mintegy folyamatos reformáció alatt tartsa, állandóan adaptálja ahhoz a tudáshoz és ismerethez, amit éppen Isten engedett megismerni az ember által. Csakhogy az egyház, mint tudjuk, emberekből áll.

ATEISTA: Mi sem nyilvánvalóbb annál, hogy a zsidó-keresztény szentírás emberi elme alkotása. Igencsak kézzelfoghatónak tűnik az a gondolat, hogy a bibliából (is) nagyon nyilvánvalóan az emberi gondolkodás fejlődése világlik ki. Számomra a történet arról szól, hogy hogyan fejlődött és jutott el az emberi gondolkodás a lényeg, azaz valódi specifikumainak felismeréséig, hogyan tudta fokozatosan megkülönböztetni magát természettől, embertársától, társadalomtól, Istentől, hasonlóan, mint egyedfejlődése során önmagát saját anyjától. Igen ám, de Isten gondolkodása ugyebár nem fejlődhet. Az definíciószerűen tökéletes és végtelen. Ha viszont a biblia embertől való, akkor a dolog önmagában érthető.

TEISTA: Itt nincs ellentmondás. A biblia Istentől való, de nyilvánvalóan tiszteletben tartotta az emberi gondolkodás fejlődésének pillanatnyi szintjét és ennek megfelelően szólt hozzá. Pontosabban fogalmazva a biblia arról szól, hogy mit és hogyan értett meg az azt papírra vető ember Isten szavából ott és akkor. Úgy is mondhatnánk, a szentírás Isten és értelmes teremtménye az ember közös alkotása.

ATEISTA: Akkor utoljára kétezer évvel ezelőtt alkottak együtt. Azóta nincs közvetlenül Isten diktálta korszerűsített verzió. De figyeljük meg a gondolkodás fejlődését! Az ó-testamentum szól az öntudatra ébredésről, a törvényről, a közösségről, a törzsről, a népről, a társadalomról. Vagyok, aki vagyok. Közösségben csak szabályok, törvények mentén lehet élni, különben legyőzetünk, elpusztulunk. Isten közvetlenül és próféták útján intézkedik, forró lehelete a tarkónkat súrolja. Közel van. Népeket pusztít el, sőt akár az egész emberiséget, ha nem él helyesen. Nincs tekintettel se nőre, se gyerekre, se öregre. Picit tömeggyilkos. Nincsenek hétköznapi személyek. Feladatokkal terhelt kiválasztottak vannak, próféták, mondai hősök. Meg mesék. És népek. Vérségi kötelékek.

Az új-testamentum értelmezésem szerint tovább lép. Isten hátrébb vonul, és embert küld maga helyett. Ember szól emberhez. Nincsenek nagy tömegjelenetek. Hétköznapi egyének vannak. Pásztorok, parasztok, halászok, vámszedők. Származástól független személyiségek. Isten emberfia elmondja, hogy a vérnek nincs szava. Az üdvözülés, a bűnbocsánat mindenki számára elérhető és csak tőle függ, hogy megkapja-e? Nem apjától, nem anyjától. Nem attól, hogy hova született, milyen nép fia. Sőt még attól se, hogy ő maga mit csinált azelőtt. A személyiség megváltozhat, pálfordulhat, és ilyenkor új ember születik. Persze fontos, hogy ez őszinte, valóságos legyen. Hál Istennek, Isten előtt nem lehet színlelni. Megjegyzem, a mai Amerikában évtizedes siralomházi tartózkodás után is kivégeznek embereket, akiknek nyilvánvalóan már semmi közük korábbi bűnelkövető énjükhöz. Igazságszolgáltatásuk tehát nem érti, vagy egyéb okok miatt nem értheti a kétezer éves tanítást.

TEISTA: Teljesen egyetértek. Az újtestamentum már valóban magasabb erkölcsi értékrendeket fogalmaz meg. Nem hogy magasabbat, de a végsőt, a lényegit. Az emberi személyiség ugyanis egyéni élete során többször gyökeresen megváltozhat. Magától értetődően egyszer biztosan akkor, amikor gyermekből felnőtté érik. Majd nem feltétlenül magától értetődően többször is előfordulhat ez felnőtt életében. Mintha nem a lelke vándorolna át más testbe, hanem ugyanazt a testet használná egymás után több lélek is. Vagyis az ember személyisége fejlődhet és újjászülethet, de romolhat is. Vajon tudtuk-e, hogy amikor régi fényképeket nézegetve és felnőtt gyermekünk gyermek arcát meglátva könny szökik a szemünkbe, akkor az nem a nosztalgia, hanem a gyász könnyei? Egy személyiséget siratunk, aki már nincs többé. Még akkor sem, ha felnőttként éppen ott áll mellettünk.

ATEISTA: Tehát kétezer évvel ezelőtt már letisztul az emberben az a felismerés, hogy az egyén csak saját tettei által ítélhető meg igazságosan. Miért pont akkor? Talán mert épeszű ember számára (vagy a kor zseniális elméi számára) kissé szembetűnő volt az ellentmondás a szabad római polgárt tanító szerszám, a rabszolga és a tanítvány intelligencia szintje között. A szerszám javára. És ekkor már megvolt a római jog, és megvolt az ó-testamentum. Talán mégse lehet valakit megítélni a mindenkori társadalmi besorolása alapján. Vagy az apja tettei alapján, a fajtája tettei alapján, a népe (vezetői) tettei alapján. Előítéletünk persze lehet, de ítéletünk soha. És ezt mind a mai napig az emberek többsége nem érti meg. Pedig azt hiszem ez a Jézusi tanítás lényege. Igaz?

TEISTA: Na várjunk egy kicsit. Itt ugyanis közeledünk a megváltás fogalma felé. Közeledjünk hát óvatosan. A hit evolúciója az extatikus vallásgyakorlattól a katartikus felé vezet. Amíg mindentől nagyon félsz, amíg semmit sem értesz, amíg még az utat sem látod, amelyen el lehetne indulnod a megismerhetőségek felé, amíg nem hiszed, hogy érdemben változtathatsz sorsod folyásán, addig helyezd magad státuszon kívülre, tanulj módszereket arra vonatkozóan, hogy az éppen adottat változtathatatlanként elviseld egy valahol másutt majd jobb lesz reményében. De ahogy az emberi intelligencia megnyitja az utat a megismerhető végtelen felé, amint értelmes kérdéseket kezd el feltenni a természetnek, illetve ezáltal Istennek, amint rájön, hogy igenis válaszokat kap, mi több, engedélyt arra, hogy földi sorsát érdemben befolyásolhassa, hiszen ez a szabad akarat lényege, attól kezdve tiszta tudattal élhet meg minden kedvező és kedvezőtlen történést, józanul elemezve, Istenének értékrendjéhez viszonyítva a tanulságokat.

Éppen ezért ha hinned kell, óvakodj az extatikus egyházaktól, mert az visszalépés az emberi értelem egy kezdetlegesebb fejlettségi fokára. Ha kifordult szemeket látsz, földön fetrengést, vagy önhipnotikus, régenvolt pozitívélmény keresést, befeléfordulást, passzív meditációt, akkor tudd, hogy itt elviselni segítenek, nem pedig változtatni. Ez pedig csak a mindenkori, mások kárára haszonélvezők státuszának rögzítését szolgálhatja.

A hit evolúciójának legmagasabb fokán az a hívő áll, akinek hite tudatos, hitében végig ébren van. Katarzist él meg, nem extázist. Odafordul egy felsőbb gondviselőhöz, kérdez, és válaszokat kap. Azért kap válaszokat, mert az erős hit eszközt ad a kezébe ahhoz, hogy akár percenként eltávolodhasson a hétköznapok partikularitásaitól, és visszanézve, immáron magasabb, általánosabb emberi, etikai szempontrendszeren keresztül szemlélhesse az adott problémát. Az ilyen módon tisztán látóvá tett agy pedig gyorsan válaszokat talál. Látni véli a honnan hovát, és ehhez mérten az adott gond súlyát. Ez a hívőt megrendíti, boldogság érzet járja át. Ez a katarzis. Isten szólt hozzám. Mellettem áll, velem rossz nem történhet, vagy ha mégis, később majd megértem értelmét.

ATEISTA: De hisz nincs szignifikancia. Nagy borzalmak idején az igaz életű éppúgy hullik, mint a kevésbé az. A kis borzalmak sem tesznek különbséget. Statisztika még soha nem tudta megmutatni, hogy a hit erőssége jelölte volna meg, ki marad élő és ki lesz holt. Mire hát az ima? Miért az alázatos könyörgés?

TEISTA: Közvetlen ügyintézést ne várj Istentől. Isten, Jézus nem vásári mutatványos, és nem is ügyintéző egy hivatalban, ahová kérvényeket kell benyújtani. Isten ehelyett megmutatja az úton járás módszerét. Ahhoz segít hozzá, hogy katartikus hited legyen, mégpedig az élet bármely pillanatában előhívhatóan. Jézus csodatételei helyesen értelmezve tulajdonképpen szintén példabeszédek, azoknak egyfajta „színpadi változatai”.

Meggyőzött ön már felnőtt embert valamely lényegi világnézeti kérdésről? Mondta már önnek felnőtt ember, hogy köszöni, ezzel tulajdonképpen megváltoztatta az életét? Ha igen, ön csodát tett. Ritkán előforduló esemény. És ugyanakkor emlékezzen azokra a tanítóira, tanáraira, akiktől ön kapta meg ezt az élményt. Már ha voltak ilyenek. De ha voltak, biztos, sohase felejti el őket. Jézusi csodát tettek önnel. Nahát erről van szó. Jézus olyan tanító volt, aki lépten-nyomon képes volt a meggyőzés eme ritka csodáját bemutatni felnőtt embereken. Mert tanítása örökérvényű és épp ezért ellenállhatatlanul meggyőző.

De nagyon fontos, hogy e csodák megtanulhatók. És épp ezért kötelezően meg is tanulandók. A helyes tanításba vetett hit erejéről szólnak, egész egyszerűen arról, az ember arra teremtetett, hogy teremtsen. Istenhez hasonlatosan. Csak tudni kell hogy ez egy folyamat, úton járás. Az ima pedig arra való, hogy minderre emlékezni tudj. Amikor imádkozol, nem Isten feladatait sorolod, hanem a sajátjaidat. Az ima arra való, hogy felidézd a tanítást. A helyes tanítást. Hogy meg tudd különböztetni a sajnos szintén sokszor meggyőző erővel bíró helytelen tanítástól. Erről szól az ima még akkor is, ha mégoly konkrét cél lebeg pillanatnyilag a szemed előtt. A lelkedet tudod megerősíteni általa, és mint erős lelkűnek és hitűnek, így nagyobb az esélyed a helyes megoldás megtalálására, a túlélésre, az érvényesülésre, az emberhez méltó életre, a világ megváltoztatására, jobbá tételére. Isten arra ad ilyenkor igét, hogy vele tudj cselekedni. De nélküled ő sem él benned.

Az igazán mélyen hívőt is persze megrendíti, de nem hitében az ártatlanok kegyetlen halála. Hát még a közeli hozzátartozóké. Természetesen küzdeni kell ellene, akár az életünk árán is, hogy ilyenek ne történhessenek, de ha mégis meg tud történni az azért van, mert Isten szabadságot adott az embernek földi útja bejárásához, megtiszteli az általa teremetett értelmet azzal, hogy megadja a jó és a rossz között való döntés jogát és lehetőségét, azaz felelősségét.

ATEISTA: Ha jól értelmezem az eddigieket, tulajdonképpen Isten nem az embernek adott szabadságot, hanem magának a folyamatnak, a fejlődés folyamatának. Isten egyszerűen csak hű önmagához, ha szabad ezt a kifejezést esetében használnunk, hiszen ha az ősrobbanástól kezdve a spontaneitásra és az időre bízta a komplexitás fokozódását, miért pont az értelem megjelenése lenne az a pont, ahonnan megkezdi a közvetlen beavatkozást? Nem ez a célfüggvény. Az értelemnek saját teremtő útját bejárva kell visszakanyarodnia a Teremtőhöz a dolgok logikája szerint. De hisz akkor lehet, hogy nem is szólt közvetlenül mondjuk Mózeshez, Noéhoz? Nem szólt volna hozzájuk senki odafentről?

TEISTA: Nos, hitem szerint bizonyos értelemben mindenképpen szólt. Azt kell jól megérteni, hogy az ember mindenkori Isten képe ugyanolyan elvonatkoztatás Isten teljes és minden szempontból végtelen világából, mint mondjuk egy fizikai törvény. Persze ezzel a hasonlóság véget is ér. Ugyanis az elvonatkoztatott, tehát az adott ember, illetve közösség által felfogható „Isten részhalmaz” bizonyos értelemben valóban megszólal csakhogy nem felülről, hanem belülről. Az ember pedig megszemélyesíti, ha tetszik eljátssza Istent, valahogy úgy, ahogy a gyermek a felnőttet szerepjátékaiban. Mindkettő aszerint, amennyit megért a tehetősségben felette álló világából, vagyis annyit, amennyit  pillanatnyi értelmi szintje annak teljes totalitásából visszatükrözni képes. Mondhatnánk ugyebár, hogy tükör által, de kissé homályosan. Mert ne felejtsük el, ahogy a gyermekben a felnőtt értelmének csírája, úgy az emberben Isten értelmének csírája rejlik. A gyermek e játék közben valós, valóban megtapasztalható viselkedés mintákat igyekszik utánozni, felnőtt szerűen nyilatkozva ekkor meg, és általában olyan dolgokat megfogalmazva, amelyek tilalmakról és engedményekről szólnak. Hatalmi pozíciót játszik, értelme szerint értelmes és értelmezhető, praktikus direktíva struktúrát emelve maga köré, tanúbizonyságát adva ugyanakkor arról, hogy igenis sok mindenben érti a felnőtt szándékot, és más okok vezetik annak nem éppen maradéktalan követésére.

A felnőtt ember Isten viszonylatában nagyon hasonlóan viselkedik. Bár előbb véli érteni a szándékot, és képzetes viselkedésformákat igyekszik utánozni. Már beszéltünk arról korábban, hogy a lét tudatosulása maga is élmény, feldolgozandó jelenség. Vagyok, aki vagyok. Amikor az ember valamilyen felismerésre jut, valamilyen következtetést von le, voltaképp „magában beszél”, azaz csak akkortól tekinthető birtokba vétetnek az új absztrakció, ha annak megtörtént egy csak az emberre jellemző másik absztrakciós felületre való leképezése, vagyis megfogalmazódik, kimondatik, leíratik valamelyik élő emberi nyelven. Amikor tehát úgymond rájövünk valamire, és ez legtöbbször akkor következik be, amikor éppen nem is gondolunk rá, gyakran úgy éljük ezt meg, mintha valaki szólt volna hozzánk, kimondta volna a megoldást, az adott esetre érvényes igazságot. Nem ritkán álmunkban történik mindez. A hívő embernek természetesen nincsenek kétségei afelől ki szólt hozzá. A pszichiátria, a pszichológia persze valamennyire meg tudja magyarázni, le tudja írni e folyamatokat, de mivel e tudományok is minden időben Isten birodalmának csak egy részhalmazát birtokolják, a folyamatból Isten kizárhatóságát bizonyítani nem tudják. A megvilágosodást megélő ember így joggal hiheti, hogy Isten szólt hozzá, ugyanis az így megkapott gondolathoz a „csak így lehet, nem másképp” élménye társul.

ATEISTA: Ha jól értem, ebben a mindenki által megélt közös élményben, nevezetesen a felismerés, a ráébredés, a megvilágosulás élményében, amely a külső- belső kimondatás jelenségével párosul, az ember hajlamos Isten szavát felismerni még akkor is, ha hétköznapi, kisebb horderejű dolgokról van szó. A kor nagy gondolkodói pedig az adott „társadalmi megrendelésnek” megfelelő alapigazságokra jönnek rá, amelyek felismerés élménye már önmagukban is megrendítő hatással van a felismerőre, készséggel adja hát azt Isten szájába. Illúzió volna hát csupán Isten szava? Lelki mankó? Önámítás?

TEISTA: Nem. Én, mint hívő ilyet nem mondhatok, nem hihetek. Inkább olyan ez, mintha mély víz alól hallanád Isten szavát, torzítva, de ami átjön, az mindig lényegi. Azaz megint csak tükör által homályosan. Ő mindig minden emberhez beszél. A lényegit azonban a nem egyforma emberek, nem egyformán tudják kiemelni. Bizony függ a képességektől, az adottságoktól, azoktól a bizonyos talentumoktól, ha tetszik, a kiválasztottságtól. Önnel is biztosan előfordult már, hogy megkapta a bizonyosság érzetét. Egész egyszerűen tudta, hogy a megoldása jó. Ha matematikáról van szó, a dolog „egyszerű”, hiszen bizonyítható. Könnyebb akkor is, ha a gyakorlati élet során a természet viszonylag gyorsan visszaigazol. A vérfertőzés bűn. Látod, torzak születnek. De szabad-e bálványt imádni? A lapos föld a középpont? Papi nőtlenség? Megáldani a fegyvereket? És megkezdődik a vélt, vagy valós bizonyosságot érzők története, akik bizonyossága aszerint érvényesül többé, vagy kevésbé, hogy milyen a viszonyuk a mindenkori hatalomhoz.

ATEISTA: Igen, ez egy másik hosszú történet. Nos tehát, ha jól értem, az ember Istenhez való viszonya ugyanúgy, mégpedig egyenlőtlenül fejlődik, mint bármely viszonyrendszere, azaz éppúgy megismerésének tárgya. Ebből viszont óhatatlanul következik, hogy egyes vallások, vallásgyakorlatok fejlettebbek, Istenhez közelebb állók, mint mások.

TEISTA: Ez bizony így van, bármily merészség is kimondani.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a hagyományt megőrizni rendeli, de nem akar visszatérni hozzá, mert fejlődik.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a természetet megőrizni rendeli, de nem akar visszatérni hozzá, mert az értelem szabadságát hirdeti.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik nem csak magába fordítja a hívőt, s meditálva keresi az alkalmazkodás legmegfelelőbb módját a külvilághoz, hanem támogatást ad annak megváltoztatásához.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik a katarzist választja az eksztázis helyett.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik nem népről beszél, hanem egyénről, nem vérkötelékről beszél, hanem tett bizonyságról.

·         Ezért azt mondom: igenis Istenhez közelebb álló az a hitgyakorlat, amelyik azt mondja ki, Isten előtt mindenki egyforma mércével méretik népre, fajtára, nemre való tekintet nélkül.

ATEISTA: Na most itt álljunk meg egy szóra. Ezek szerint, mint azt fentebb már fejtegettük, a keresztény tanítás fejlettebb, mint a zsidó. Ugye nem tévedek, ha azt gondolom, e megállapítás szelíd vitára késztethet egynémelyeket, a fejletlenebbnek nyilvánított táborból?

TEISTA: Nem kell ettől félni, a vita már folyik. Folyik már azóta, amióta az ember különbözőképpen hiszi Istent. Mondhatnánk úgy is, az emberi társadalom története hitviták története (is). Persze az elmélet sokszor köszönő viszonyban sincs a gyakorlattal. Írországban protestánsok és katolikusok egymásnak esnek. Vérre menően. Mindkét tábor keresztény. Éppúgy nincs köze gyakorlatuknak Jézus tanításához, aminthogy a Marxizmus elméletének a létrejött szörnyállamokhoz. Csak azt tehetjük, hogy mindig a tanítást vizsgáljuk. Azt nézzük, mi van a zászlóra írva. Ettől függetlenül kell vizsgálnunk a tetteket, a gyakorlatot. Ugyanis egy természeti nép fiának a viselkedése is lehet Jézus tanítása szerinti. Emberért való. Viszont az elméletet nem igazán értők az elmélet nevében bármire könnyen mozgósíthatók.

ATEISTA: Miért akkor az elmélet? Miért tanít a mester? Miért hal meg érte?

TEISTA: Ha az emberiség egyik tagja, egy individuum rájön, felismeri, hogy a valóságból újabb, eddig ismeretlen részt sajátított el, azaz előrébb haladt általa az emberiség a megismerés útján, akkor igen erős késztetés hajtja, hogy felfedezését valóban a teljes emberiség számára valóvá tegye, rögzítse azt az emberiség kollektív tudatában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felismerését, az emberi közösség bármely tagja számára megismerhetővé kell hogy tegye annak érdekében, hogy az teherviselő lépcsőfok lehessen ezen másik megismerő személy számára is ugyanazon az úton való előrehaladtában. Az emberiség, az ember ettől kezdve előrébb tart a megismerés útján, az új ismeretet így mintegy a teljes emberiség elsajátította. Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy innentől kezdve ezen új tudás az egyén gyakorlata is lesz egyben. Hogy az legyen, ahhoz tanító kell. De minél szélesebb a tanítványok köre, annál kisebb a tanítás hatékonysága. Mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye itt is érvényes. Einstein elméletét szinte azonnal magukévá tették a fizikusok. Jézus kétezer éve tanít voltaképp minden földi embert, mégis igen szűk az őt igazán értők csoportja.

ATEISTA: Ez világos, de mégis ki mondja meg a zsidóknak, hogy mégiscsak Jézus az ő megváltójuk?

TEISTA: Erre nincs szükség, pontosabban nem erre van szükség. De előbb beszélnünk kell még az ősbűnről, a megváltásról, a megváltóról.

Megváltás, az értelem felszabadítása

ATEISTA: Rendkívül természetes reakcióként fogható fel tehát az értelem tiltakozása az elvileg halhatatlanságra képes értelem, és az értelmet a földi létben hordozó biológiai meghatározottság, a test halandósága között feszülő ellentmondás ellen. A halált kezdetben így csak okozatként képes felfogni, valamiféle büntetésként egy valamikor elkövetett bűn okán. Ez az ősbűn. És mivel a biológiai hordozó nem csak az értelmet, hanem az állatvilág létszükségleteit is hordozza, gyakran előfordul, hogy ezek a létszükségletek, a biológiai lény ösztönvilága, a pillanatnyi biológiai szükség mértékének megfelelően többé, vagy kevésbé gátolják, kisebb, vagy nagyobb mértékben befolyásolják a felsőbbrendű értelemi vezérlés érvényre jutását. Népszerűen fogalmazva az értelem állandó harcban áll a test ördögével. Mivel pedig ez mind a mai napig mindannyiunk közös élménye, nyilvánvalónak látszik, hogy az ősbűn átered, szülőről gyermekre öröklődik.

Ezért kabáthoz gombot, okozathoz okot, büntetéshez bűnt kellett keresni tehát. Megszületik az ősbűn legendája. A játéktér benépesül, a mindenkor alakítható emberi szubjektumot vegytisztán jó és gonosz túlvilági erők gyúrják e két alaptulajdonság életszerű keverékévé. Az ótestamentumban például az alma megízlelése jelenti az isteni startpisztoly eldördülését. Ez a mozzanat így persze nagyon ember által alkotottnak látszik, azaz ateista szemmel „csont nélkül” elfogadható verziónak. Hol van itt Isten valójában?

TEISTA: Már beszéltünk róla. Emlékezzen, a gyerek felnőttet játszik, a felnőtt Istent játszik. Mindkettő fejlődik. Isten első, egyik legfontosabb üzenete „megy így át” a földön öntudatra ébredő értelemnek címezve: a halál nem természetes velejárója a lélek létezésének, lesz itt valami tennivaló, de egyelőre többet nem mondhatok, még nem értenéd meg. Nyugodtan hidd csak azt most, rossz voltál. Ezért van ez.

ATEISTA: Egyébként miért éppen a tudás fájáról nem volt szabad szakítani a bibliai történet szerint? Miért gondolta az ember, hogy butaságban akarja őt Isten tartani?

TEISTA: Nem hiszem, hogy ezt „gondolta”. Talán megint a gyerek hasonlattal élnék. Van egy parancs, aminek értelmét még nem foghatod fel. Értelmileg még nem érsz fel hozzá. Tartsd be, mert ha nem, baj lesz. Bíznod kell bennem. Ezt a bizalmi tőkét játszotta el hite szerint az ember. De értelmezhetjük úgy is, hogy mohóságában egyszerre mindent meg akart tudni, Istenhez akarta azonnal mérni magát anélkül, hogy saját erejéből és szorgalmából, Istennek tetsző új dolgokat alkotva járta volna végig a teremtő által mutatott utat. Hát most megtudta mi az a szenvedés, mi az a halál. Az úton való járás alól persze ezzel nem kapott felmentést. Ez így logikus, így érthető, így megélhető. Ennélfogva valamelyest megnyugtató.

ATEISTA: Aztán, amint hogy arról már beszéltünk, jött egy kor, amikor már megvolt az ótestamentum, megvolt a római jog, mindkettő nagy szellemi teljesítménye az embernek, de ugyanakkor szerszámok tanították gazdáikat. Rabszolgák a szabadokat. Jogfosztott nem emberek a szabad, máig is érvényes jogelvek között élő polgárokat. Szellem és létmeghatáro­zott­ság kiáltó ellentéte. Gondolkodásra rendkívül inspiráló környezet. Vándor filozófusok kora.

TEISTA: A keresztény érzületű ember számára Jézus léte bizonyosság. A megváltás bizonyossága. Isten Jézusban lépett utoljára közvetlenül az ember elé, utoljára testesült meg úgy, mint diszkrét, minden más emberi szubjektumtól külön létező szubjektum. Ha tetszik úgy is fogalmazhatnánk, hogy a megváltás mozzanatával Isten egyfelől közvetetté vált, másfelől minden megelőző megnyilvánulási formánál túlmutatóbban közvetlenné. A megváltás lényege tehát abban áll, hogy a földbolygón létrejött értelmet jelenleg foglalkoztató legalapvetőbb létkérdésekre a válasz lehetősége minden egyes szubjektumban rendelkezésre áll a hit szerint, ha jól érti a Jézusi tanítást. A megváltás tehát nem a tanító eljövetelében, hanem a tanítás közlésében nyilvánul meg. Abban, hogy az emberiség birtokába kerül az a tudás, az a felismerés, az az absztraktum, vagyis természettől való elvonatkoztatás, hogy az értelem levetkőzheti biológiai meghatározottságait. Ez elsősorban a genezis, a nemzés, a genetikus örökség elsődlegességének tagadását jelenti, mintegy leszakítva ezzel a szubjektumot a családfáról, deklarálva ezzel a felelősség örökölhetetlenségét és elsődlegessé téve az egyedfejlődés során felépülő szubjektum tetteiért való kizárólagos felelősségét.

A másik lényeges mozzanat a halál legyőzhetőségének elfogadtatása. Csak az értelem képes tudatosítani a halál élményt, csak az értelem képes félni tőle a közvetlen életveszély helyzetén kívül is. Csak az értelem képes azt elképzelni, elkerülhetetlen bekövetkeztét belátni. Mivel pedig az értelem „gyakorlata” már a kezdetektől fogva abban áll, hogy a természetre, és nem utolsósorban saját „állati” természetére visszahatva azt tárgyként, munkadarabként megvál­toz­tatni igyekszik, nem lehet más célkitűzése az akarata ellenére bekövetkező halállal kapcsolatban sem.

Ezzel Isten és ember kapcsolatában minőségi ugrás következett be. A kereszthalál és a feltámadás misztériuma arról mesél, hogy bár a test még halandó, de az értelem, a lélek, éppen a tanítás által, abban megtestesülve már halhatatlan. A test halandóságának megszüntetése pedig emberi feladat. Bármily furcsán hangzik is.

ATEISTA: No persze most már alaposan eltávolodtunk a keresztényegyházak mai hitgyakorlatától, ugye? Eddig ugyanis alapvető ellentmondást látszott megvilágítani a következő kérdésfelvetés: ha Jézus a keresztfán bűneinket magára véve helyettünk halt meg, így váltva meg az emberiséget, akkor miért születünk azóta is az egyház tanítása szerint az ősbűn továbbra is áteredő terhével vállunkon? Hát nem szűnt meg Krisztus kereszthalálával? Miért halunk még mindig meg? Miben áll hát a megváltás lényege?

TEISTA: Igen, erre a kérdésre most már sokkal egyszerűbb a válasz. Jézus voltaképp azt mondta ki, hogy egész egyszerűen nincs eredő és áteredő bűn. A ma született csecsemő nem bűnös. Pusztán attól még nem nevezhetem az értelmet, a lelket bűnösnek, hogy testben születik. Arról ugyanis nem tehet. Jézus tanítása pedig nem másról szól, mint a tehetős értelem felelősségéről. A tanítás tehát leemeli az ősbűn legendájának terhét az emberiség válláról. Megváltja tőle. Ebben áll a megváltás lényege. A hívő ember pedig újabb katarzist él át megértve a teremtés egy újabb mozzanatát, a teremtését, amely soha nem ér véget, és amely megismerési folyamat is egyben. És azt is látni kell, hogy a test halálának legyőzésével még nem fog véget érni a történet. Még nem fogsz ott állni Isten előtt. Csak az értelmed lesz szabad, és új történelem veszi kezdetét.

ATEISTA: Na de mi van az alapvető emberi tulajdonságokkal? Az emberi természettel? A hatalomvággyal, az irigységgel, a féltékenységgel és még sorolhatnám. Ezek mitől fognak egy csapásra eltűnni a nagybetűs értelem háza tájáról?

TEISTA: Nincs emberi természet. Állati természet van és emberi értelem, emberi lényeg. Gondoltad volna, hogy amikor azt mondod, ez alapvető emberi tulajdonság, akkor voltaképpen atavisztikus, állati tulajdonságokról beszélsz? Olyan tulajdonságokról, amelyek az evolúciós versenyben diktálták a szabályokat. Idegengyűlölet? Hát persze, idejön a másik horda és feleszi előlünk az életteret. Öld meg! Irtsd ki! Hatalomvágy? Hát persze, a csoport minden egyedében működnie kell, hiszen csak így választódhat ki a legjobb, a vezér, hogy aztán dominánsan tovább szaporodva biztosítsa a legjobb génállomány érvényesülését. Önzés? Hát persze, ha kevés a táplálék nem adhatom oda, mert akkor én pusztulok el. Ha tudod, vedd el. Akkor a te jobb génállományod érvényesül tovább. Mondj akárhány úgynevezett alapvető emberi gyengeséget, be fogod látni, hogy voltaképpen állati. Semmi közünk hozzá. Önzetlenség? Önfeláldozás? Igen, felfedezni vélünk ilyesmit az állatvilágban is, különösen az utódgondozás során, de ha jobban megfigyeljük, gyorsan kiderül, hogy az adott faj már nem létezne e minden egyedében egyformán működő ösztön híján. Evolúciós „indok” nélkül ezek csak az emberben működnek. Az evolúciós eredet azonban tagadhatatlan. Mint ahogy a gasztronómia, vagy a szerelem esetében is az. Lét és fajfenntartás.

Az ember társadalmi fejlődése során fokozatosan humanizálja, antropomorfizálja a lét és fajfenntartás állati ösztönvilágának összetevőit, ezzel mintegy eltávolítva azokat eredeti evolúciós szerepüktől, mégpedig az emberi értelem végtelen felé való nyitási képességét használva fel ehhez. Mennyi szakácskönyv született már, és mennyi fog még születni? A szerelem vajon hányféle lehet?

Az előbb említett, rossz értelembe vett emberi természet sem más tehát, mint „antropomorfizált atavizmus”. Majdani legyőzésével, ezen úgynevezett „emberi” tulajdonságok léte oka fogyottá, értelmezhetetlenné válik.

Amikor az ember felismeri, hogy tulajdonképpen jól elválasztható egymástól az emberi értelemre jellemző sajátos viselkedés a természeti meghatározottságból fakadó, az előzőtől voltaképpen deviáns magatartásformáktól, akkor egyféle felszabadulás, megszabadulás élmény keríti hatalmába. Azt mondja, hogy a lélek, azaz az emberi értelem és a bűn, azaz az állati meghatározottság diktálta, evolúciós versenyhez szükséges magatartásformák nem szükségképpen egymást tételező megnyilvánulási formák, sőt, egymással antagonisztikus ellentétben állnak. A lélek tehát megszabadítható a bűntől és azzal, hogy ez a gondolati eredmény megszületett, voltaképp ez a szabadulás meg is történt, hiszen az út megnyílt. Most már minden az egyénen múlik. Ez a megváltás. A Jézusi tanítás tehát arról szól, hogy íme szabad vagy. Nem lényeged a bűn. Megváltotta tudatodat ettől a tehertől. És ő az a bizonyos út.

ATEISTA: De jól gondolom-e, hogy ez szinte egybeesik néhány materialista, tehát Istent nem tételező filozófus elméletével is. Ez most csak annyiban érdekes, hogy Isten tételezése nélkül is megpillantható egyfajta út, amelyet a természetből kinövő értelem jár be természeti meghatározottságainak levetkőzése során. Egyfajta előtörténet, amelyben a tudomány, illetve a technológia fejlődése teszi lehetővé ezt az elszakadást. Azután egy másfajta történet kezdődik, amelynek közösségi keretei, ha egyáltalán lesznek ilyesféle keretei, sem hasonlíthatók majd az idáig megszokottakhoz. Talán az már nem is az emberiség története lesz, már ha az emberiség fogalmát fenntartjuk a halandó értelmi közösségek, vagyis a halandók társadalmai című történelmi kategória megjelölésére.

TEISTA: Ennek már csak azért is így kell lennie, mert a hívőt csakugyan az kell megkülönböztesse a nem hívőtől, hogy hiszi-e Istent. Semmi több. Támaszkodik-e a Teremtőre mindennapjai megélése során, fohászkodik-e hozzá? Megosztja-e vele minden percét? De az Isten teremtette természet mindenkinek válaszol, aki helyesen kérdez. Mert nincsenek külön természeti törvények hívőknek és hitetleneknek. Már beszéltünk róla, hogy Isten nem itt keresendő. A hit viszony és módszer is egyben, ami szintén a folytonos fejlődés állapotában van. Nem mindenkinek adatik meg, vagy ha tetszik, igenis nem mindenkinek van szüksége rá. Legalábbis ő úgy hiszi. De ami a legfontosabb, hogy ez abszolút személyes ügy.

Egyházak, tanok, dogmák

ATEISTA: Na de az egyházak azt tanítják, elkárhozik az, ki nem hiszi Istent. Mintha Jézus is így vélekedne.

TEISTA: Nos, épp itt van a lényeg. A tanítás. Kinek a tanítása? Ki a tanító? A mindenkori egyház? Jézus? Vagy világi embertanítóink, akikkel életünk során találkozunk? Honnan ismerszik meg a hamis próféta? Egyáltalán szükségünk van-e tanítóra?

Amikor az állat, már amelyik komplexitása ezt már lehetővé teszi, tanul, akkor a természethez való alkalmazkodást tanulja. Amikor az ember teszi ugyanezt, a természettől való elsajátítást tanulja. Az állat a saját testét fejleszti optimális szerszámmá kölyök korában, amikor a játék során a majdani vadászathoz szükséges feltételes reflexívek sokaságát programozza be idegrendszerébe. Az ember viszont szerszámkészítést tanul a természet átalakításához, függetlenül attól, hogy ez a szerszám lapátot, zongorázó képesség feltételes reflexíveit, vagy matematikai megoldó képességet jelent. A lapáttal hegyet hord el, a zongorázó kezekkel soha nem volt végtelen egyszeriséget állít elő, a matematikusi aggyal pedig egy öntörvényű absztrakciós világot épít tovább. Így az ember sajátos szerszámaival újat, soha nem voltat hoz létre. Teremt.

Érdekes módon talán azt mondhatnánk, hogy az állattanító, tehát a kisállat szülője, pontosabb, precízebb, mint az ember oktatója. Hiszen pontosan ugyanazokat a mozdulatokat, eljárásokat, alkalmazkodási módszereket tanítja évezredeken keresztül kicsinyének, mivel genetikusan örökli a módszert. Tanítói szerepe pedig véget ér az utód ivarérettségével. Itt most ne foglalkozzunk esetleges apróbb egyedi eltérésekkel, mert nem lényegiek, a természetre nem visszahatók. Csak alapvető környezeti változás és/vagy mutáció változtathat a tananyagon, egyszersmind az evolúció élet-halál próbájára bocsátva így a vizsgázót.

Az ember tanító tehát voltaképp szerszámot készít, a továbbgondolkodás szerszámát. Elmondja, hogy mint emberiség mit tudunk eddig, mekkora a kollektív tudásunk, és hogy milyen megismerési módszerek állnak jelenleg rendelkezésünkre. Ezek után a tanítvány tudáshoz is, módszerhez is egyaránt hozzátehet, kedve, képessége, elhivatottsága szerint. Közben az állatvilággal ellentétben a tanítvány tanító, a tanító tanítvány is lehet egyben. A tanulási folyamat maga sem ér véget az egyed ivarérettségével. A hozzáadó, az újat alkotó, a teremtő tanítványnak pedig kötelező a tanítás. Így engedelmeskedik e törvénynek Jézus maga is.

ATEISTA: Ez így mind nagyon szép és érthető, de mi van a rosszra tanítóval? Ez is emberi vívmány, az állatvilágban nem fellelhető. Ki a hamis próféta, ki a gonosz, ki a Sátán? Isten miért hagyja, hogy működjék? Miért teremtett a rosszból is természet felettit?

TEISTA: Nincs itt semmiféle ellentmondás. Isten egész egyszerűen nem teremtett semmiféle Sátánt. Aminthogy a pokol sem létezik. Ha megértettük mindazt, amit eddig a teremtésről mondtunk, nevezetesen, hogy az kicsit összetettebb, közvetettebb, mint a szentírások teremtés meséi, akkor látnunk kell, hogy a gonosz tisztán emberi alkotás. Annak kivetítése, hogy a test szüksége, szűkösködése, a szó szoros értelmében szűkít is. A tudatot szűkíti be. Időről-időre, kisebb, vagy nagyobb mértékben bizony átveheti az uralmat az értelem felett, és ami még veszélyesebb, tartósan vezérelheti azt. Ez a kombináció képes aztán teret engedni olyan szörnyűségeknek, amelyek az ember nélküli természetben soha nem jöhetnének létre. Ön egész egyszerűen nem tud olyan kegyetlenséget elképzelni, amit az emberek meg ne tettek volna már egymással. Rossz nincs ember nélkül. Az ember nélküli természet semmilyen megnyilvánulása sem nevezhető rossznak. A Sátán megjelenítése, megfogalmazása, voltaképp e felismerés absztrakciója. Természetesen ezt nem csak szélsőséges értelmében kell felfogni, a mai ember mintegy egészséges pszichéjének is része, cselekedetei motivációs bázisának nem elhanyagolható tartománya e génekbe vésett ösztön örökség. Csakhogy normál esetben a mindenkori erkölcsiség képes elnyomni ezen örökség szélsőségességekre való ösztönzését. Ez egy állandó harca az előtörténeti koroknak. Sajnos ez az értelem felszabadulásának útja. Amint az állatnak a természethez, azonképp kell az embernek saját természetéhez alkalmazkodni tudnia a pusztulás terhe mellett. És itt az emberi természet alatt természetesen a már korábban megbeszélt „antropomorfizált atavizmust” értjük. E sajátos evolúció azonban épp azért sajátos, azaz a biológiaihoz nem hasonlítható, mert a fejlődés útján miközben maradéktalanul megszünteti – nem utolsósorban technológiájával – természetén az állati örökség ejtette sebeket, egy magasabb szintre emelve megőrzi ugyanezen örökség emberért való összetevőit. Gondoljunk csak a gasztronómiára, a különböző előadó művészetekre, amelyeknek a test a szerszáma, az erotikára, vagy magára a szerelemre, és még sorolhatnánk.

ATEISTA: Jó, Sátán nincs, de még mindig itt van a jó és a rossz csalhatatlan felismerésének kérdése. Én a még tanulatlan, honnan tudom, hogy éppen rosszra, avagy jóra tanítanak? Egyáltalán, ha valami nem igaz, akkor mindjárt rossz is?

TEISTA: Csak az eddig megbeszéltekhez kell visszanyúlni. Mennyire szabad az értelem? Mennyire szűkítik le mozgásterét az adott kor tulajdonviszonyai, és az azokból levezethető erkölcsi normák? Minden olyan tanítás, amelyik a szabadabbá tételt szolgálja, amelyik a korlátok lebontásáról, lebonthatóságáról beszél, amelyik a továbblépés, a végtelen felé haladás, a végtelen felé való megnyílás lehetőségéről ad számot, illetve az erre való képességet adja át, az jó tanítás.  Az érvényes, lényegi tanítás abszolút értelemben is. Amelyik korlátos, amelyik dogmákban beszél, amelyik örökérvényűnek nevezi igazságait, amelyik csalhatatlannak, tévedhetetlennek mutatja magát, tehát egyszer és mindenkorra lezárni igyekszik a továbblépés útját, az Istentől zár el. Nem engedi a felé való továbbhaladást. Ez rossz tanítás. Érdek vezérelt. Hatalmi szóval élő, hatalmat megszerezni igyekvő. Atavisztikus. Hogy aztán „ő szaporodhassék tovább”. Persze vigyázzunk, adott korban, a fenti elvek szerinti rossz tanításnak is lehet adott történelmi küldetése. Pl. ha erkölcsisége az adott korszak tanítványainak erkölcsiségénél magasabb szinten áll.

ATEISTA: Tehát adott kor adott tanítványaként mégsem tudom eldönteni abszolút értelemben, rosszra tanítanak-e, vagy jóra.

TEISTA: Ne felejtsük el, hogy úton járunk. Valami felé közeledünk. Ez azt jelenti, hogy tudásunk fejlődik, ma többet látunk, és értünk meg Isten világából, mint annak előtte. De kevesebbet, mint ezután fogunk. Utunk során állomásokhoz érünk, mérföldköveket hagyunk magunk mögött, illetve a távolban már felsejlik a következő cél. Vagyis meg tudjuk már fogalmazni következő céltételezésünket, amivel tulajdonképpen meg is kezdtük ezen célunk elsajátítását. Megpillanthatunk hát olyan dolgokat, amelyeket elődeinknek még nem állt módjukban. Így például kimondhatjuk, lehet, hogy egy adott korban még nem lehetett egyértelműen különbséget tenni jó és rossz tanítás között, de íme, ebben a másikban már igen. A fenti kritériumok szerint. De mindenképpen el lehet dönteni ugyanezen kritériumok alapján az adott tanítás viszonylagos jobbságát az előzőhöz képest.

ATEISTA: Tiszta sor, ezek szerint az egyházak rossz tanítók. Dogmatizálnak, csalhatatlanságot hirdetnek, hatalmi szóval zárnak le vitákat, régi, poros szövegeket próbálnak közvetlenül a mai életre alkalmazni. Ezen utóbbi fáradozásaik közepette persze épp úgy belebonyolódnak a társadalom dogmákhoz viszonyított mozgásainak magyarázatába, mint annak idején a kor tudósai a csillagok mozgásainak, az állónak vélt földhöz viszonyított leírásába.

TEISTA: Majdnem igaza van. De mégsem egészen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ma már bizony alapos reformációra szorul a monoteista egyházak alaptanításainak rendszere, és az eredményesség fokmérője csak az lehet, hogy ennek során mennyire kerülnek e tanítások közelebb egymáshoz, mennyire egyesülnek, szövetkeznek az általános, lényegi emberi értékrend hirdetésére. Addig azonban a mai egyházak elvitathatatlan szerepe és felelőssége abban áll, hogy élni segítik a hívőket. Megélni a kort. Segítik a jelen korok még távolról sem általános emberi erkölcsisége szerint berendezett társadalmi környezetében való túlélést, a mindennapok boldogságának megtalálását. A pénz etikája ugyanis még annak a bizonyos „antropomorfizált atavizmusnak” az etikája. A régebbi korok egyházainak története pedig sokkal inkább szólt a hatalomról, mintsem az erkölcsről. Lásd például a fegyvereket megáldó keresztény pap antagonizmusát. A „ne ölj!” parancsának első kimondatása óta történő minden következmény nélküli, állandó és folyamatos megsértését. Pedig ez a parancs, ez az igen korán megfogalmazott erkölcsi alapvetés a halál ellen való lázadás első csatanyerése. Annak az egyáltalán nem magától értetődő ok-okozati összefüggésnek a felismerése, hogy az ölés halált okoz. Tudatos gátlása annak az evolúciós ösztön örökségnek, amely az értelem biológiai hordozójának, és ezzel magának az értelemnek a megsemmisítésére ösztönöz.

ATEISTA: Szóval az egyházaknak össze kéne olvadniuk. Szépen megbékélniük, békepipát elszívniuk. És mondjuk Írországban a katolikus és protestáns keresztények végre egymás keblére borulnak. Iszlámék meg belátják, hogy mégsem szabad valakit zsákba kötve ledobni egy szikláról, csak azért, mert homoszexuális. Kicsit illuzórikusnak tűnik. Már csak azért is, mert a történelem során az egyházak sokszor világiabbak voltak a világi hatalmaknál, Istent szinte nem is használták másra, mint hatalmuk szükségszerűségének igazolására.

TEISTA: Pedig valami ilyesminek kellene végül történnie. Ugyanis ahogy ezt korábban megbeszéltük, az egyházak hitgyakorlatának alapvető tévedése abban áll, hogy nem ismerték fel ember és Isten dinamikus, ha tetszik dialektikus, a hívő részéről állandó fejlődést követelő kapcsolatát. Persze hogy nem ismerték fel, nem ismerhették fel, hiszen mint a mindenkori hatalom domináns összetevői evilági érdekeket kellett szolgálniuk az adott tulajdonviszonyok megszabta érdeknek megfelelő erkölcsi értékrend „kiszolgáltatásával”. A pénz hatalmának korában pedig az általános emberi erkölcsiség hangját igencsak elnyomja a tőke forgásának robaja. A keresztények például, annak ellenére, hogy a Jézusi tanítás áll talán a legközelebb ahhoz, amit általános emberi erkölcsiségnek nevezünk, nem ismerték fel, hogy már az apostolok is kissé félremagyarázzák, mintegy lezárják Jézus tanait, és így e hagyományt folytatva a hitértelmezésben az egész rendszer mintegy túldogmatizálttá vált. Nem ismerték fel, hogy a tanítás lényege az útról szól, az útról, ami Isten felé, Istenhez vezet, és amin járni kell, mert ez az út lényege. Az úton való járás pedig nem jelenthet mást, mint a fejlődést magát. Nem ismerték fel Isten alapvető elvárását a megismerésre való meghívást. Az úton való járás módszerét. A megismerés szükségszerűségét. Isten megismerésének szükségszerűségét persze hirdették, de nem ismerték fel, pontosabban a fenti okok miatt nem ismerhették fel, hogy ez abszolút egybe esik Isten valóságának megismerésével és megismerhetőségével. Így a mindenkori megismerő individuumnak, még az egyházzal is hadakoznia kellett, illetve többé-kevésbé hadakoznia kell ma is, legyen szó tudományról, művészetről egyaránt. Pedig amit Isten az ember elé tár, az ember számára észrevehetővé tesz, illetve engedi, hogy művészetével, technológiájával észrevegye, azt nemhogy szabad, de kötelező megismerni, elsajátítani. Ezek az igazi lépcsőfokok Isten felé.

ATEISTA: Ilyenek jutnak erről eszembe, mint próféta saját hazájában, vagy az átok, amely azon a bizonyos ókori jóson ült, aki mindig igazat mondott, de szavának sohase adtak hitelt. De az almát mégsem volt szabad leszakítani a tudás fájáról. Tilalmak emeltettek.

TEISTA: Nagyon jó példa a szentírás helytelen, direkt alkalmazására. Ez egy mítosz. Mese az okról, az eredő bűnről, ami miatt halnunk kell. Megbeszéltük már, bűntudatra ébredésünk folyománya. Istenhez való még kezdetleges viszonyunk szép emléke. Talán a nosztalgia kifejezése is a boldog tudattalan és ezért tudatlan állapot után, amelyben még nem miénk a halál elkerülhetetlen bekövetkezte felismerésének élménye. A gondolkodásra való képesség megjelenése, a tudás hozta meg a félelmet. Talán épp ezért lóg az a bizonyos alma a tudás fáján, meg talán azért is, mert szinte tetszőlegesen kis tudás birtokában is Istenhez mérjük mindjárt magunkat. Túl gyakran jelentjük ki, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét. A módszert, a modellt, ami mindenre érvényes. Pedig mindenre csak Isten lehet érvényes. Istennek nem tetsző e gőg, a tudás végtelen birodalmával, az Ő végtelen birodalmával szemben tanúsított tiszteletlenség, az alázat hiánya. A tudásba, vagyis az Isten teremtette végtelenbe ne tessék csak úgy beleharapni. Hanem tessék ahhoz felnőni, megérni, és akkor az alma is éretten hullik majd ölünkbe.

ATEISTA: Nos tehát, ha egy modern egyház elfogadja az evolúció tanait, akkor el kell hogy fogadja az emberi gondolkodás fejlődését is. El kell fogadja, hogy ennélfogva az ember Istenhez való viszonyának is fejlődnie kell, azaz az egyház kutya kötelessége ezen viszony állandó újraértelmezése, a mind magasabb szintre emelkedő emberi erkölcsiség, mint emberi vívmány, mint természettől való megismerő elsajátítás beépítése. Tehát egyfajta permanens reformáció. És pontosan azért kellene ezt tennie, mert mint tudjuk a történelmi gyakorlatban csak igen szűk kör tud azonosulni maradéktalanul ezen általános, emberért való erkölcsi alaprendszerrel, sokkal inkább tud az adott kor etikai kódexével. Nem tud azonosulni például a Jézusi „személyes tettek, személyes felelősség, személyes elbírálás ugyanazzal a mércével” gondolattal. A domináns többség tudatát valóban a léte határozza meg. Mindaddig így lesz ez, amíg a tudatnak élnie kell hogy létezzen. Élnie, mármint biológiai értelemben.

De ha ez így van, vagyis ha bizonyos egyházak hajlandóak a tudomány bizonyos eredményeit elismerni, akkor például az evolúció esetében igencsak súlyos ellentmondásokra kell hogy jussanak, mégpedig alapvető hitfilozófiai kérdésekben. Arra a bizonyos alma előtti tudattalan állapotra gondolok. Az evolúció azt mondja, az ember az állatvilágból emelkedett ki, és vált biológiailag olyan összetetté, hogy képessé vált a tudatos, céltételező cselekvésre. Ha hívő lennék, és majd itt javítson ki, ha tévedek, azt mondanám, létrejött az a biológiai struktúra, amely képessé vált a halhatatlan lélek befogadására, annak földi útján való hordozására. Tehát míg a biblia egy boldog tudatos állapotot képzel el az alma előtt, addig a tudomány a tudattalanság boldogságát, pontosabban fogalmazva közömbösségét állítja ezzel szembe. Előző fejtegetéseinkből az derül ki továbbá, hogy igenis van egy olyan szakasz a földi értelem történetében, - jelenleg is ezt éljük – amelyben a biológiai hordozó, az emberi test halandó. Azt állítjuk, hogy ez nem mindig lesz így. Hívő létére ön is így hiszi, szinte már nem is tudom hol a különbség kettőnk világfelfogása között. Tehát egyfelől minden ember születésével, egy új lélek is születik – mint most már tudjuk bűntelenül – majd a test mai tudásunk szerinti kivédhetetlen halálával az én hitem szerint a tudat kialszik, az ön hite szerint valamilyen módon megmarad, hiszen halhatatlan. Aztán ahogy tudásunk előre halad, legyőzzük a halált, így a lélek addig maradhat a testben, ameddig tetszik neki. Két tábora lesz-e tehát a lelkeknek, úgymint a korán test nélküliségre jutottak, ezek a halált „megélők”, illetve a testet korlátlan ideig bitorlók, a földi halhatatlanok? Nem méltánytalanság ez a holttestűekkel szemben? Vagy esetleg fordítva? Nekem ez megint azt mondja, hinni ugyan kellemesebb, lelket jobban ápoló, de Isten nélkül mégis nyugodtabb a ráció.

TEISTA: Igen, valóban illuzórikus lenne elvárni a mai egyházaktól, hogy azonnal az én világnézetem szerint kezdjék megítélni tudomány és egyház viszonyát. A történelmi dogma rendszer, a hagyományok, a szokások túlságosan is gúzsba kötik őket, behatárolják cselekvési terüket. A túlságosan radikális változtatás megrendítené a hívőket, pont az a lelki támasz „szolgáltatás” szenvedne minőség romlást, amiért az egész tulajdonképpen van. De nem is az a feladatuk, hogy a tudomány dolgaiban mutassanak utat, hanem a lélek higiéniája az, amit ápolniuk kell. És éppen ebben kell egyezségre, ha tetszik új szövetségre jutniuk. Persze nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Ugyanis, ahogy arról már beszéltünk, a keresztények szentírásában jelennek meg már kétezer évvel ezelőtt azok az alapelvek, – csak tudni kell persze helyesen értelmezni – amelyekről elmondható, hogy általános, valóban érvényes erkölcsi igazságok. Tehát hogy nem népről van szó, hanem egyénről, nem vérkötelékről, hanem tett bizonyságról. Isten előtt pedig mindenki egyforma mércével méretik népre, fajtára, nemre való tekintet nélkül.

Természetesen szó sincs arról, hogy pl. a zsidók ismerjék el magát Jézust, de hitértelmezésüknek el kell jutniuk az emberi szubjektum fenti módon való értelmezéséig, annak belátásával, hogy Isten valóban komolyan gondolta a szabad akarat biztosítását minden lélek számára kivétel nélkül. Ily módon például nő és férfi sem különböztethető meg sem jogban, sem kötelességben. Egyszerűen azért, mert ez abszolút igazság. Ez maga a megszabadítás. És lám, ahogy a keresztényeknek, úgy a zsidóknak is több irányzatot magában foglaló hitgyakorlatuk van napjainkban, s közöttük ott az általános erkölcsi alapelvekhez közelebb álló tételeket hordozó. De mint minden tudatalakítás, ez is nagyfokú körültekintést, és feltehetőleg igen sok időt kíván. A legnagyobb felelősség természetesen a szóba jöhető vallások legbölcsebb tanítóira, papjaira hárul, nekik kellene gondos munkával kialakítaniuk a közös, valós erkölcsi normákra alapozott kánont. A szabad ember kánonát.

ATEISTA: Attól tartok ez nem fog menni egy kis lét megváltoztatás nélkül, hisz addig ugyebár, mint azt most már jól tudjuk, tudatunk némileg rab. És addig a lét nagyon meghatároz. Hiszen a kétezer évvel ezelőtti erkölcsi felismeréseket még a magát kereszténynek tartó egyház sem tudta követni, hát még a nyáj, akinek pásztora. Inkvizíció és a keresztes háborúk megáldott fegyverei. Szent Bertalan éjszakák. Hatalom és rengeteg vér. Az egyház szekere is csak azon az úton döcögött szépen előre, amelyet a mindenkori tulajdonviszonyok meghatároztak. De végtére is a jó hír az, hogy már tudunk beszélni róla legalább úgy, mintha lecsúszott zugpszichiáterek ócska pamlagján hevernénk.

TEISTA: Ne legyen pesszimista. Az, hogy bizonyítottan kétezer éve már tudunk beszélni róla nagy siker, az emberiség nagy vívmánya. Kijelöltetett az erkölcsi cél. Nem a kor, nem a közösség megszabta, hanem az abszolút, a földön megjelent értelemhez méltó. A világegyetemben létező értelmekhez méltó. A szabad értelem erkölcsi hitvallása. Amit minden vallások tanítóinak el kell fogadniuk, hiszen ez a teremtő valódi szándéka.

Ami pedig magát a hitgyakorlatot, a liturgiát illeti, szó sincs arról, hogy azt bármely felekezetnek fel kéne adnia. A liturgia szokás. Tradíció. Mindenkinek szíve joga, hogyan ünnepli Istent. Mert ugye ma már nem gondolhatjuk komolyan, hogy Isten közvetlenül ad útmutatást arra vonatkozóan hogyan kell lengetni a füstölőt, vagy hol kell fejfedőt viselni és hol nem. A liturgiát nem kell eldobni, aminthogy nem kell eldobni a karácsonyi ünnep kellékeit sem. A tradíció, a szokások őrzése, az ünnep liturgiája keret, egy vallási közösség szép hagyománya Isten tiszteletére. Mint a népviselet. Mint a régtől erdeztetett nemzeti szokások. A vallási előírások pedig sokszor praktikus, keletkezésük korát tükröző életviteli tanácsok. Keményen meg kell szabadulni azonban mindazon előírásoktól, amelyek akadályozzák a fent definiált erkölcsi cél megközelítését. Az iszlám törvénykezés, a saría alapelvei emberellenesek. S ami biztosan Isten szándéka ellen való, hogy vér folyjék holmi sapkaviselési szokás különbségek miatt. De amiatt sem folyhat vér, vajon Isten képe hármasságban él bennem, vagy emberként tisztelem Jézust az egységes Isten igéjének hirdetőjeként. Isten nem foglalkozik azzal, vajon a penitencia nyugtatja-e meg lelkemet és ad átmeneti megkönnyebbülést, vagy csak majd előtte állva adhatok számot rossz cselekedeteimről. Így is, úgy is nyitott könyv vagyok előtte. Istent nem lehet káromolni, nem lehet megsérteni. A szentségtörés emberi találmány. Ugye nem hisszük, hogy Isten megsértődve, duzzogva felhúzza az orrát, és nem szól hozzánk, vagy bosszúból valamilyen agresszív cselekedetre ragadtathatja magát, mintegy engedelmeskedve egy „antropomorfizált atavizmus” diktálta parancsnak. Az előbbiek sokkal inkább az adott hívő Istenhez való pillanatnyi viszonyáról beszélnek, arról, közelebb, vagy távolabb került-e az adott pillanatban a Teremtőtől. Isten nem várja el, hogy hason csússzunk előtte, szentszobrok kezét csókolgassuk, egyszerűen nem szól bele, hogyan éljük meg őt. Nekünk kell felismerni, hozzá való viszonyunk milyen fejlettségi fokon áll, hol tartunk a felé vezető úton. Nem ő a fontos, nem a prófétái, hanem a tanítás. Azért szeressünk együtt lenni vele, mert a tanítása érintett meg, az rendítette meg alapvetően lelkünket, az adott világosságot. És ettől kezdve minden vágyunk csak az lehet, hogy minél közelebb kerülhessünk a forráshoz. Gondoljon arra például, amikor kedvenc tanítóját, akire mindig szívesen emlékezett vissza, először meglátta. Korántsem biztos, hogy elsőre szimpatikus volt. Lehet, hogy kifejezetten ellenszenves. Aztán megszólalt, elkezdett tanítani és rabul ejtette szívét.

De mondok még valamit, még merészebbet. Isten azt sem várja el tőled, hogy higgyél benne, hogy tételezd őt. Egyszerűen nem igaz, hogy tagadása a legnagyobb bűn. Épp az előbb mondottak miatt. A tanítás elsődlegessége miatt. Isten „szeretet modelljének” abszolút ellentmondana, ha azért érne valakit valamiféle retorzió, mert ugyan jó úton jár, az általános emberi etikumra törekszik, helyesen kérdezi a természetet, és válaszokat is kap rá, de Istent nem hívja tudatosan segítségül élete fonalának bogozásához. Ha jó úton jár, így is, úgy is Istennel társalog.

Természetesen a vallási tanok konvergenciájának folyamata hosszú, egyenlőtlenül fejlődő, együtt halad a fő társadalmi mozgásokkal. A dogmaőrző egyház mindig hatalomőrző egyház is egyben. S e történelmi szerep hagyományait nehéz levetkőzni. De a vallás tanítóinak élen kellene ebben járniuk.

Jézus például élen járt. Nehéz dolga volt, hiszen az általános erkölcsi elvekről, azoktól igen távol álló erkölcsi elvek szerint működő korban kellett beszélnie. Jézus sarkított, hogy jól értsék. A szeretetről szóló tanítás különösen idegenül csenghetett a kétezer évvel ezelőtti füleknek. Jézus kissé meghaladta a korát. A kövessetek engem parancsa természetesen nem a személynek szólt, hanem a zászlótartónak, azon zászló tartójának, amelyre a helyes tanítás van vésve. A tagadd meg értem szüleidet tanítás természetesen nem arról szól, hogy ne szeresd szüleidet csak engem, hanem arról, hogy a vérnek nincs szava. Szeresd szüleidet, ha kiérdemlik, ha igaz szülőkként viselkednek. Pusztán azért, mert az ő egyesülésükből jöttél a világra, nincs joguk szeretet várni tőled. De ha valódi szüleid ők, tehát nem csak biológiai, vagy adott esetben biológiai egyáltalán nem, akkor neked is kötelességed visszaadni a szeretetet és gondoskodást. Nem Jézust kell tehát követni, hanem a tanítást. Szó sincs személyi kultuszról. A tanítás tovább él. Ezt demonstrálja a kereszthalál. A valódi személyi kultusz szól a tanítóról, a vezérről és nem magáról a tanról. Mivel az ember a jó tanítót nem tudja nem szeretni, meg kell neki mutatni, hogy a tanító múló, de a tan, voltaképp a tanító szeretete, adománya, kegyelme, örök. Bizony mindmáig kevesen értik ezt.

ATEISTA: Azért az rendkívül érdekes, hogy annak ellenére, hogy ön hívő, nem valami sikeres hittérítő. Legalábbis esetemben biztosan nem. Abszolút egyetértünk az általános erkölcsi alapelvekben, a megismerés és a hit kérdéseiben, a mindenkori tanító szerepének hangsúlyozásában, de úgy érzem, nem próbálja Isten mindennapi nélkülözhetetlenségét bizonygatni, annak elfogadását rám erőltetni. Sőt! Többször beláttuk, hogy tökéletesen ugyanazon az úton járhatunk mindketten, azzal a különbséggel, hogy az út végtelenéhez ön még Isten megnyugtató végtelenjét is hozzáadja, voltaképp egy szubjektum végtelenjét helyezi az objektum végtelene mögé. S ezen addicionális „végtelen modult” a privát szférába utalja, vagyis az egyszeri és megismételhetetlen, de mégis bizonyos értelemben korlátos emberi szubjektum szabad választásává teszi, hogyan biztosítsa maga számára az élet megéléséhez szükséges állandó kegyelmi állapotot. Konfliktusainkban én az egyetemes emberi alkotóerő átérzésével próbálok katartikus megoldást keresni, ön pedig valószínűleg könnyedebben fogja meg Isten kezét ekkor.

TEISTA: Pontosan így van. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a hívő számára ez az „addicionális modul”, ez a „csak”, ami a hívőt a nem hívőtől megkülönbözteti, maga a minden. Az igazi hívő tudtának egyszerűen szerves része a hit, beépült asszociációs bázisába, tudatalattijába, tudatába, gondolkodási mechanizmusaiba. Épp ezért az azonosságok ellenére mégiscsak bizonyos mértékig másképp tükrözi, máshogy képezi le a tudatunktól függetlenül létező valóságot az én tudatom az önétől. Aminthogy nincs két ember sem, akinek ugyanúgy. Ezért épp az individuumok tudata által való visszatükrözések azonosságai teszik lehetővé, hogy életképesek vagyunk közösségben és egyáltalán, de ugyanakkor épp az individuumok tudata által való visszatükrözések különbözőségei teszik lehetővé, hogy életképesek vagyunk közösségben és egyáltalán.

A mindenkori egyházak mindenkori tanítói pedig be kell lássák, hogy a szabad választás képessége és adománya minden emberi választási lehetőségre vonatkozik, kell hogy vonatkozzon Isten szándéka szerint. Még az Ő tételezésére, vagy nem tételezésére is. A „vegytiszta” hívőnek pedig – s magamat már ilyennek tartom – már nem kell egyház, nem kell liturgia. Nem kell a nyáj. Hitében is önálló egyéniség, mint Krisztus maga. Egyéni, személyre szabott egyházat emel. Neveltetésétől függetlenül önállóan jut el a megvilágosodásig, átéli, éppoly egyediséggel, mint ahogy a szerelmet, amelyet szintén nem ismerhetünk meg csupán elbeszélés útján. Teret enged a gondviselőnek, kiüresíti számára lelkét. Ő már soha többet nem lesz egyedül, még a tömegben sem. Természetesen a világ egyenlőtlen fejlődése miatt ez még keveseknek adatik meg. De jőnie kell oly koroknak, amikor már nem lesz tömeg, csak valódi egyéniségek közössége, nem lesz nyáj, s az ily módon „elbitangolt” jószág, az emberi lélek, maga lesz önmaga lelkipásztora. De hosszú az út még odáig. Ezért van szükség a permanens reformációra s az egyistenhitek alapvető erkölcsi tanokra vonatkozó konvergenciájára.

ATEISTA: No és a halhatatlanság? Test vagy lélek? Előbb utóbb mindkettő? Lesznek lelkek test nélkül, testtel, esetleg olyanok, akiknek még halandó volt eredeti testük és most új testet igényelnek?

TEISTA: Nem tudom. Azt kell mondjam, nem szabad, hogy tudjam. Hiszen ember vagyok, ráadásul jelenleg még halandó testben. Azt nem tudom, hogyan lesz, de úgy hiszem, a mi feladatunk a megoldást megtalálni Isten szándéka szerint. Elismerem, az én személyes hitfilozófiám, Isten felfogásom, vallásos tudatom igencsak elrugaszkodott és szokatlan a ma leginkább elterjedt és gyakorolt hitgyakorlatokhoz, vallási tudat rendszerekhez képest. Én még azt is megengedem, bizonyos persze nem vagyok benne, és szeretném, ha nem így lenne, hogy test és lélek nem elválasztható egymástól. Így a lélek, ha a test elmúlik, szintén az örök nemlét állapotába süllyed. Bár a keresztény tanítás szerint a test is egyféleképpen halhatatlan, vagyis a lélektől nem elválasztható, azaz a test a lélekkel együtt valamiféle új minőségben születik újjá, de ezzel csak a megszokott létmeghatározottságokat menti át a hit az örök élet birodalmába. Nevezetesen, hogy megőrizzük emberszerű világérzékelésünket, megszokott érzékszerveinket. Valójában mégiscsak a lélek örökéletéről, vagy haláláról szól a történet. Egyébként büntetésként a lélek halálát még a mai vallásgyakorlat is el tudja képzelni. De miért ne lehetne a halhatatlan lélek legendája a halált ösztönösen elutasító emberi tudat találmánya? Igenis legyen a lélek halandó, felnőtt fejjel legyünk már túl azon a hisztin, amit akkor vágtunk le, amikor megtudtuk, hogy egyszer meghalunk. Az Isten által kijelölt egyik legfőbb feladat pedig éppen abban áll, hogy legyőzzük ezen utolsó emlékét is a biológiai evolúciónak, végleg felszámolhatóvá téve így minden olyan biológiai örökséget, amely eddigi történelmünk során értelmünket tompítva azt a humánum ellen vezérelte. E biológiai örökséget szoktuk mi meséinkben Sátánnak nevezni. Isten ugyanis nem épít nekünk mennyországot, aminthogy szüleink sem örök biztonságot. Azért teremtett minket önmagához hasonlatossá, hogy önmagához méltó tetteket tudjunk végrehajtani. Például képesek legyünk mennyországot teremteni. S ahogy szüleink hagynak magunkra egyszer, úgy hagyott magunkra Isten is minket szabad akaratból önállóan cselekedni. Jézus utolsó szavai voltaképp erről szólnak. S bár mind szüleink, mind pedig Istenünk tanítása csak nekünk szóló, személyes, csak Isten teheti meg, hogy minden emberhez személyesen tudjon szólni. S csak Isten képes úgy elhagyni teremtményét, hogy az egyúttal meghívás is legyen egy következő találkozóra.

Még egyszer mondom, én azt hiszem, a lélek mindezek ellenére mégiscsak halhatatlan. Isten talán megőrzi az egyszeri és megismételhetetlent. De a bizonyosságot elvesztettem. Egyszerűen nem lehetek bizonyos Isten teremtési módszereiben, világvezérlési elveiben.

Bizonyos csak Isten szeretetében lehetek.

ATEISTA: Igen, és pontosan ez az, ami elválasztja egymástól kettőnk világnézetét. Mégpedig anélkül, hogy az erkölcsi lényeget, azaz az emberi lényeget illető egyetértésünket érintené. Én nem hiszek a lélek testtől való különválaszthatóságában, és bizonyos is csak a szabadon megismerő értelem humánumában, mindenkori konstruktivitásában lehetek annak fizikai megjelenési, megnyilvánulási formájától függetlenül. Azonban hitbeli megélési módunk különbözősége ellenére utunk, és az azon való járási módunk szinte teljesen azonos, és ez így is van rendjén. Istentől pedig, ha mégis találkozom vele, majd elnézést kérek. Bár beszélgetésünk épp azt bizonyította, hogy nem lesz rá szüksége.

Azonban hadd kérdezzem meg, ha a halált már legyőztük, ha társadalmiságunkat már megszüntettük abban az értelemben, hogy nincsenek benne determinált, megváltoztathatatlannak tűnő kötelezettségeink, ha tehát már minden biológiai létmeghatározottságunkat, minden atavisztikus örökségünket meghaladtuk, azaz ha szabadok leszünk, akkor mégis milyen szükségletünk fog minket Isten tételezésére késztetni? Mitől fogunk félni?

TEISTA: Sokakat már ma sem a félelem vezérel Isten útjára. Hanem a hódolat a teremtés nagyszerűsége, és a benne megnyilvánuló szeretet előtt. A megismerő értelem mindig véges marad, s hozzá képest a megismerendő, vagy ami voltaképp ugyanaz, az Isten, mindig végtelen. És igenis a véges, mindig „félni” fogja a végtelent. A megismerő értelem Isten felé való rohanása épp olyan végtelen, mint az 1/x függvény értékeinek minden határon túli közeledése az x tengely felé. Végtelenül közel kerül hozzá, de sohase éri el. Ugyanis ahogy azt már megbeszéltük, a megismerő értelem sajátossága éppen abban rejlik, hogy a megismerési folyamat során teremtő módon hat vissza magára a megismerendőre új megismerendő dimenziókat létrehozva így.

ATEISTA: Tehát egész egyszerűen az egyén szubjektív lelki szükséglete határozza meg, egyenlőség jelet tesz-e a megismerendő és Isten közé. És teheti ezt azért, mert Isten megengedi. De hadd tegyek fel mégis egy végső kérdést. Az ön hite szerint Isten létezése igaz. Ha ez így van, akkor mi, hitetlenek, már ha így is maradunk, az ön hite szerint nem fogunk birtokába jutni egy igazságnak, amiért önnek nyilvánvalóan sajnálnia kell minket, hiszen egy egész világgal vagyunk így szegényebbek.

TEISTA: Igen, sajnálom önöket. De Isten meghívóját én nem tudom kézbesíteni.

ATEISTA: De hát nem fontos, hogy higgyünk Istenben? Nem kéne önnek mindent elkövetni, hogy hívővé váljon minden ateista?

TEISTA: Furcsát fogok megint mondani. Istennek nem fontos, hogy higgyenek benne. Ő nem lesz attól se több, se kevesebb. Csak ön lehet sohasem kevesebb, csak több tőle. Mindazonáltal a dologban az a szép, hogy mindezek ellenére semmi jogalapom sincs azt állítani, hogy ön most kevesebb, mint én vagyok. Ön másfajta teljességben él most, amit én nem ismerek egészen. A lényeg, hogy tudunk ugyanazon az úton járni. Az utat kísérő fák közt pedig Isten bújócskázik. Most éppen én látom, ön elől takarásban van. Lehet, hogy a következő lépésnél fordítva lesz.

Beszéljünk most a teremtés hogyanjáról

ATEISTA: Jó. Beszéljünk akkor most kicsit részletesebben a teremtés hogyanjáról. A megfogalmazást tekintse önnek szóló gesztusnak, korántsem szeretnék most állast foglalni akár a teremtő, akár a magától teremtődő világszemlélet mellett. Térjünk vissza ismét a komplexitás fokozódás, azaz a fejlődés témaköréhez. Én az alábbi komplexitás szinteket vélem meghatározhatónak világunk fejlődését illetően, ahol is mi épp a harmadik szintről készülünk átlépni a negyedikre:

·         Nulladik szint – komplexitás minimum (állapotváltás, anyag àenergia, ős­ho­mo­ge­ni­tás, ősrobbanás).

·         Első szint – holt komplexitás (spontán evolúció, anyag).

·         Második szint – élő komplexitás (spontán evolúció, élet).

·         Harmadik szint – első szintű értelmi komplexitás (spontán evolúció, biológiai és halandó intelligencia).

·         Negyedik szint – második szintű értelmi komplexitás (céltételező evolúció, mesterséges és halhatatlan intelligencia).

·         Ötödik szint – harmadik szintű értelmi komplexitás (céltételező evolúció, anyagtalan intelligencia).

TEISTA: Anyagtalan intelligencia?

ATEISTA: Anyagtalan, azaz nem időben létező. Mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy az idő pusztán az anyag egyik tulajdonsága, az anyagtalan létezés tételezésekor le kell mondanunk az idő tételezéséről is.

TEISTA: Ön ezt el tudja képzelni? Hogyan létezhet gondolatsor idő nélkül?

ATEISTA: Nem, nem tudom elképzelni. Fogalmam sincs róla, azaz nem tudok egy ilyen létezésformáról fogalmat alkotni. Akárcsak a született vakok a színekről. Csakhogy ezt nem tekinthetem bizonyítéknak e létezésforma nemlétezésére. Milyen alapon?

TEISTA: Na de azért a vakoknak sok mindent el lehet mondani a színekről, fizikailag el lehet mondani az alapokat frekvenciákról, fénytörésről, ilyesmikről.

ATEISTA: Az időtlen létezésről, azaz a tér-idő kontínuumon kívül való létezésről is lehet mindenféle matematikai leírásunk, modellünk. Egy létezésforma, ahol az ok és az okozat nem időben követi egymást, hanem egy ismeretlen dimenzióban, amelyben ennélfogva a követés fogalmának, mint olyannak sincs értelme.

TEISTA: Ön Istenről beszél?

ATEISTA: Nem. Szerintem Isten, ha létezik, ettől a léttől még mindig biztonságosan végtelen távolságban van.

TEISTA: Legyen ez hát következő beszélgetésünk témája.

Második füzet

A teremtés módja

*

*

Harmadik füzet

Az értelem közössége