Tartalom:
A teremtés hogyanja, avagy hol keressük Istent?
Öntudatra ébredés = bűntudatra ébredés
Megváltás, az értelem felszabadítása
Beszéljünk most a teremtés hogyanjáról
Mottó1:
Isten azért Isten,
Mert felfogja azt,
Mi embernek felfoghatatlan.
Miért akarod hát felfogni Istent?
Mert gőgös vagy,
S a hit Neked nem elég.
Ez hát eredő bűnöd.
Mottó2:
Isten nem a maga képére, sokkal inkább a maga képességére teremtette az embert…
Kérdések
Valóban nehéz elképzelni egy olyan gondviselőt, aki bár tehetné, hiszen mindenható, mégsem viseli – legalábbis látszólag – mindig gondunk. Ugyanakkor nehéz elképzelni egy olyan világot, amelyben semmiféle gondviselő sem létezik. Hisz így nem maradna senki, akivel szövetkezhetnénk a halállal szemben. Nem maradhatna továbbá nyugalom a lelkünkben amiatt sem, hogy a világot, amelyből korlátolt értelmünk számára értelemszerűen mindig csak korlátolt, azaz csak véges rész érthető és végtelen az érthetetlen, legalább érti valaki. Legalább aki teremtette.
Ugyanakkor például az auschwitzi rémtettek tudatosulásakor mondta egy híres ember: lehet, hogy van Isten, de minden bizonnyal tartós szabadságra ment. Egy anya pedig úgy vélekedett, hogy ha leukémiában meghalt ártatlan gyermekének Isten szerint nem volt helye ebben a világban, akkor az ő lelkében sincs helye Istennek.
Nos hát hogy is van ez? Milyen Isten? Mit akar Isten? Ha akar valamit, akkor miért nem olyan formában közli, amit mindenki azonnal megért? Miért nem egyértelmű? Miért enged számtalan értelmezési lehetőséget, mi több, miért engedi, hogy értelmezési vitáikban az emberek sokszor vérre menő csatákat vívjanak? Ki beszél hozzánk a szentírásokból? Az ember, vagy az Isten? Esetleg mindkettő? Mi a rossz, mi a jó? Ha Isten jó és omnipotens, miért engedi a rosszat? Igaz-e a zsidó-keresztény biblia azon tanítása, hogy mindannyian erdendően bűnösök vagyunk? Ha igen miért? Mit követett el a ma született csecsemő?
Egyébként, vajon ahhoz, hogy ezen kérdéseket érdemben meggondolhassam, vallásosnak, hívőnek kell-e lennem?
Kell hogy hívő legyek?
Nem feltétlenül. Elég, ha jól értem a hit, mint tudat állapot, mint léthez való viszony, mint megismerési módszer lényegét. Elég, ha megértem és empatikusan, azaz jó átérző képességgel felfogni bírom a kegyelmi állapot mibenlétét. Ugyanis e fejtegetések bizonyos értelemben kell hogy tartalmazzanak egyfajta objektivitást, érzelmektől való mentességet. És ha hívő vagyok, tán nélkülöznöm kell ezen objektivitást lehetővé tévő képességet? Korántsem. Hiszen itt voltaképp egy viszony vizsgálatáról van szó, ember és hite viszonyáról, amely tárgy vizsgálata egyáltalában nem érinti Isten léte, vagy nemléte igazolásának kérdését. Hívőként, hitetlenként egyaránt ugyanarra az eredményre kell hogy jussunk, ha értelmes érvelésünk.
Az út, a cél, és tételezésük
Az út az, ami a célhoz vezet. Kétféle minősége lehet, jelenthet módot, módszert, vagy időbeli és/vagy térbeli, valós, vagy képzetes pályát. A módszert alkalmazzuk, a pályát bejárjuk. Az utóbbi esetben az úthoz irány is rendelhető, amely az idő esetében a múltból a jövőbe mutat, míg a térben ívelőn, és voltaképp a képzetes pályán is meghatározható a célhoz képesti előre-hátra fogalma. A mód és a pálya értelem ugyanakkor sajátosan összekapcsolódik, hiszen a pályát mindig valamilyen módon, valamilyen módszerrel járjuk be.
A cél lehet képzetes és valós, elhelyezkedhet térben és időben. Célt csak az értelem tételezhet, ennélfogva utat is csak az értelem járhat be. Ebből persze azonnal következik, hogy a (még) meg nem valósított cél mindig képzetes, de a megvalósított képzetes cél is valós mozzanatot kell hogy magában hordozzon, hiszen a tőlünk függetlenül létező objektív valóságból vonatkoztattuk azt el. A valós mozzanat jelenlétének további bizonyítéka, hogy a megvalósított képzetes cél, azaz az eredmény alkalmazásával a valós világra vagyunk képesek újszerűen, azt számunkra valóan megváltoztatva visszahatni. A pálya csak az értelem által való bejárhatósága a módszer és a képzetes pálya értelemben talán kézenfekvő, de vajon a csillag nem pályát követ-e, a vándormadár célja vajon nem jól meghatározható? Se a csillag, se a vándormadár nem tételezi célját. Az egyik a fizika törvényeinek, a másik ösztöneinek engedelmeskedik útjának bejárása során. Ennélfogva egyik sem „látja” pályáját, azt csak az értelem képes pályaként elvonatkoztatni.
Még pontosabban tehát a céltételezés nem más, mint képzetes célhoz képzetes utat rajzolni. Ezt teszem még akkor is, ha azt mondom, elmegyek addig a fáig. A cél nagyon is valósnak látszik, maga a fa. A céltételezésem azonban nem erről szól, hanem arról a majdani történésről, ami a fához való elmenetelben fog megvalósulni. Az út pedig e gondolati folyamat során módszer minőségében jelenik meg, miszerint azon az ösvényen, gyalogszerrel fogom elérni a kérdéses növényt. A megvalósulás során pedig nyilvánvalóan akkor haladok a cél felé, ha utam bejárásakor fizikailag egyre közelebb kerülök a fához.
Cél, út és mód voltaképp egymástól elválaszthatatlan, egymással dialektikus viszonyban álló fogalmak, mint ahogy azok képzetes és valós volta is az. Célt csak a valósból, az objektíve létezőből tudok leképezni, azaz tételezni, majd a hozzá képzett út és mód, a gyakorlati végrehajtás után megint csak a valósra hat vissza, célszerűen megváltoztatva azt. Az emberi gondolkodás sajátossága épp e közvetettségben rejlik, azaz a természet egyensúlyból kibillentő hatásaira nem közvetlen, ösztön diktálta válasz adatik, hanem a válasz lehetőségeinek mérlegelése után optimálisan kiválasztott reakció történik. Tehát a válasz először képzetesen áll elő, valós hatást nem kiváltva, azaz mintegy képzeletben modellezve a lehetséges viszontválaszokat. Még az igencsak valósnak tetsző, anyagcserénk utolsó szakaszához kapcsolható szükségletünk kiel&eacu