Voltaren reklám

*************************

  –  Emulgel Forte – 60s +++ Értékelés: 4,4/10

A boldogság, mint az egyik alapvető emberi tudatállapot, vagy érzelem megjelenítése nem könnyű feladat. Egyszerűnek látszik, de nem az. Pedig a reklámok egyik alapeszköze a boldogság láttatása, hisz mi mást is okozhatna a termék, mint földöntúli boldogságot. Ezért vesszük meg. Hogy boldogok legyünk általa. És érte. És benne. És megváltassunk általa. Az örök dicsőség fényeskedjen neki. Tényleg ilyen jól oldják meg a reklámok ezt a nehéz feladatot? Szerinted? Miért, te hányszor vettél meg valamit kifejezetten azért, hogy boldog légy általa? Földöntúlian?

***************

***************

A boldogsághoz ugyanis út vezet. Fáradságos, szenvedésekkel teli, és más ilyesmikkel teletűzdelt. Ja persze én most annak művészi ábrázolásáról beszélek, vagyis ha mélyen át akarja éreztetni velünk a művész a boldogság megszületésének katartikus pillanatát. Ilyenkor mintegy kézenfogva kirángat minket az alkotó a hétköznapok partikularitásainak szimplifikáló dehonesztációiból, és beleprojektálja fikciós asszociatív absztrakcióinkat a lényegi és tudati dezintegrációinkba. De hagyjuk a tudományt, a lényeg, hogy a te nyelveden is megfogalmazzam jámbor és egyszerű személyiségszerkezetű olvasó, a reklámok szart se tudnak, mintsem boldogságot láttatni. (Ha megsértődtél, innentől kezdve ne küldj több pénzt.)

Ha megnézed ezt a reklámot (gondolom, ha már itt tartasz, akkor megnézted) láthatod, hogyan vezeti végig az alkotó a kedves idős nénit (kb. korombéli lehet) a boldogsághoz vezető úton a boldogságig. Ugyanis a kedves idős néni (azért szerintem kicsit idősebb nálam) néha tornázik egy keveset reggelente, de eddig nem volt boldog, mert fájtak az ízületei. Egyébként az egész olyan filmszerűen is kezdődik, mert úgy indul, hogy a termék bemutatja a szenior mozgásprogramot. Tudod, a szenior a vén elegáns megnevezése. Na de a kedves idős néni (én nem vagyok idős, csak már nem fiatal) rálelt erre a termékre, és jól bekeni vele az ízületeit. Jó, ezt is finomabban meséli el nekünk, mert hogy van amikor úgy érzi, szüksége van a termékre, mert ő már nem húszéves. Hát igen, igen, enyhén szólva. Szóval bekeni, és akár 12 órán át is csillapítja az ízületi fájdalmait. Gondolom akkor újra bekeni. Majd újra és újra és így tovább az idők végezetéig.

De nem is erről akartam beszélni, hanem a boldogság láttatásáról, és az odavezető útról. Tudom 30-60 másodperc alatt nem lehet nagyon sokáig az úton járni, így itt meg kell elégednünk a bekenéssel, a fájdalmas néni (mater dolorosa) megformálására sajnos nem nyújtott lehetőséget a nénit megformáló amatőr színésznek (dehogy amatőr színész, ő maga a néni herself) a műfaj értelemszerű korlátozottsága. De tessék megfigyelni, igen, ott a labdagyakorlatnál, a néni (hölgy, én se szeretem, ha bácsinak szólítanak) ajkaira már úgynevezett boldog mosoly ül ki. Tehát úgy tűnik, a mosoly, a nevetés a fő eszköz a reklámalkotók kezében a boldogság kifejezésére. Mi más is lehetne abban a néhány másodpercben? Aki a reklámban mosolyog, az boldog. Persze lehet sírni is boldogságunkban, de annak már van bizonyosfokú közvetettsége, amire persze nincs idő egy valamire való reklámban. Ja, hogy egy csomó reklámban még a végén se vagy biztos benne miről is van szó, annyira közvetett? Hogy a többségük ilyen? Kivétel erősíti a szabályt, és ne vitatkozz.

De hogy a hatás fokozódjék, nem elég egyszál személyes mosoly, ezt bárki épeszű kreatív beláthatja. A csoportos boldogság, az már igen! Annak elsöprő ereje van! Nem tudod kivonni magad alóla. Tessék nézni ezt a csoport idősebb nénit (már nem húszéves hölgyet) és az ő folyamatos boldogságukat. Ők barátnők, akik igen aktív életet élnek, amelynek itt minden bizonnyal csak néhány aspektusát követhetjük nyomon, ha érted mire gondolok, kirándulnak, táncolni járnak, jókat nevetnek, vagyis így nyugdíjasan már csupa öröm és boldogság nekik az élet. Itt a kirándulás, és a jókat nevetés kiváló megjelenítését láthatjuk. Egyértelműen a jókat nevetés a döntő, ettől érezzük tehát boldognak a társaságot. Én mondjuk kínosnak, és erőltetettnek érzem, olyan nagyon amatőrösen hülyének, de hát pont az amatőr szereplők adják a dologhoz az életszagot. Mintegy a sajátélményt. És hogy verjem már bele a hülye fejembe, nem a cannesi filmfesztivál győzelem esélyes kisfilmjéről volna itt kérem szó. De miért nem?

Csak szólni kéne a néninek (na jó, lehet, korombéli, de nekem nem jön be), hogy mindjárt elveszti a terméket, annyira kilóg a hátizsák oldalzsebéből, inkább tegye be jó mélyre. Hogy miért ne menjek kreatívnak?

*******************************************************************************

Értékelés: 4,4/10 pont (ISTST szám)

A BRAND bevésése (Imprinting) – 4/10

A forgatókönyv és/vagy a történet (Script) – 3/10

Az igazság faktor és/vagy a valós érték (Truth) – 6/10

A látvány (Scene) – 4/10

A technika (Technology) – 5/10