És talán valami egészen másról is
Tisztelt Földönkívüli Idegenek!
Én rájöttem, hogy Önök itt vannak, csak nem akarják felfedni magukat, hiszen civilizációnk tanulmányozása csak így lehet különösen hatékony. Szóval tudom, hogy köztünk járnak, és nem lehet Önöket megkülönböztetni más földi emberektől. S mivel nem kételkedem jóindulatukban, abszolút baráti szándékaikban, biztos vagyok benne, a tanulmányozáson túlmenően keresik a módját, hogy úgymond zökkenőmentesen felvehessék a kapcsolatot velünk, hiszen miért is kéne nekünk még egyszer végigjárni a technológia fejlesztésének nehéz útját odáig, ahol Önök most tartanak.
- Kategória: Egyéb agymenés
- Találatok: 4210
Betegbiztosítási, egészségügyi reform elképzelés
***************************
Az átalánydíjas modell
Nem a spanyolviaszt találom fel, csak összefoglalom, amit az eddig hallottakból értelmesnek gondolok. Esetleg egy-két dolgot hozzáteszek. Mindazonáltal az alábbiak csak vázlatos megközelítésnek tekinthetők.
Alapvetés:
A betegbiztosítási rendszer akkor jó, ha minden érintett legfőbb érdekének a beteg egészsége minél rövidebb idő alatti, és minél hosszabb időre történő visszaállítása bizonyul.
Főbb szempontok:
- Empatikus, emberi méltóságot őrző gyógyulási körülmények
- Méltányos javadalmazási és munkaviszonyok az eü. dolgozók számára
- Valódi biztosítás
- Ellátási biztonság
- Verseny
- Teljesítmény orientáltság
- Szabad orvosválasztás
Induljunk el a kályhától.
Mi az, hogy biztosítás? Az alapötlet ugyebár arról szól, hogy az emberrel élete, illetve élettevékenysége során többnyire úgynevezett "rendes" dolgok történnek, tehát rendszerint olyanok, amelyek bekövetkeztének valószínűsége az adott személy sajátos életkörülményei között nagynak mondhatók. Ha mégis rendkívüli esemény következik be, akkor annak egyrészt lényegesen kisebb a valószínűsége, másrészt ezzel fordított arányba áll az esemény gazdasági konzekvenciájának nagysága. Kézenfekvőnek tűnik hát az ősi ötlet, miszerint e kiugrások lesimítását közös kockázatvállalással lehetne megoldani. Fizessünk be tehát egy alapba egy akkora összeget, amelynek rendszeres utalása tehetősségünkhöz mérten elfogadható, és ebből finanszírozza aztán az alap kezelője azon embertársaink kárának kompenzációját, akikkel a rendkívüli, de kis valószínűségű esemény megtörténik. Nevezzük ezt aztán biztosításnak, az alapkezelőt pedig biztosítónak.
Nyilvánvaló azonban, hogy azok az emberek, akik magát a biztosítót működtetik, nem dolgozhatnak ingyen, hiszen a kenyeret ők is a boltban veszik. Vagyis egy ilyen biztosítónak működési költsége van. A biztosítottak ezt belátják, és nem veszik zokon, hogy a rendszer kezelésének fejében, az általuk befizetett pénzből lecsípnek valamennyit e költség fedezeteként. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a biztosítottak száma, annál olcsóbban lehet adni a biztosítási szolgáltatásokat, és annál kisebb hányadot kell lecsípni az egyes díjtételekből a biztosító dolgozói javadalmazásának fedezeteként. Sőt! Egy határon túl profit is képezhető a biztosítási képesség veszélyeztetése nélkül. A biztosítónak tehát érdeke, hogy minél többen vegyék igénybe szolgáltatásait. A biztosítónak további eminens érdeke, hogy minél kevesebb káresemény következzen be, hiszen így nagyobb valószínűséggel zárhatja nyereséggel az évet. Törekednie kell tehát arra, hogy a biztosítási események minél kisebb valószínűséggel következzenek be. Erre, a biztosítás jellegéből fakadóan, többé, vagy kevésbé van lehetősége, például úgy, hogy a biztosított számára feltételként előír bizonyos kötelező elővigyázatossági intézkedéseket. Még tovább növelheti ezt a befolyást, ha szerződést köt olyan szolgáltatókkal, akik képesek a bekövetkezett káresemény kompenzálására, hatásainak megszüntetésére, enyhítésére, illetve bekövetkeztük valószínűségének csökkentésére irányuló megelőző tevékenységre. A biztosító ilyenkor a szolgáltató számára bizonyos minőségi követelményrendszert állíthat fel a szerződés feltételeként, illetve a biztosított számára előírhatja a vele szerződésben lévő szolgáltató(k) kizárólagos igénybevételét.
Összefoglalva tehát a biztosítónak érdeke a biztosítottak számának növelése, érdeke a káresemények számának csökkentése, érdeke a csökkentést elősegítő szolgáltatókkal való szerződés megkötése. A szolgáltatónak pedig érdeke minél több vonatkozó biztosítóval az ilyen jellegű szerződés megkötése. Ezen nagyfokú érdekegybeesések pedig értelemszerűen a biztosított érdekérvényesítési lehetőségeit is maximalizálják.
Eddig tiszta sor.
A fentiek alapján úgy tűnhet, a biztosítás egy üzleti, vállalkozás jellegű tevékenység, amivel az államnak - a vonatkozó szabályozási környezet megteremtésén kívül - különösebb gondja nincs, az egyes biztosítók biztosítási szolgáltatásainak eladhatósága a piacon mérettetik meg. A gyengébbek pedig elhullnak.
Közérdek
Vannak azonban olyan káresemények, amelyek enyhítésének, kompenzálásának igénye egy bizonyos társadalmi fejlettségi szint felett olyan erővel lép fel, hogy kielégítése könnyen beláthatóan közérdekké válik. Közérdekké, mert az adott társadalom erkölcsi-, politikai-, gazdasági-, és tulajdonviszonyai azzá emelik. Vagyis a társadalom szereplői belátják, a dolog kezelését nem bízhatják a piaci verseny kimenetelének esetlegességére, hanem éppen azért, hogy a piac egyáltalán létezhessen, közös, azaz közpénzből kell azt megoldani minden állampolgár érdekében. Ilyen például a közegészségügy.
Ez esetben káreseménynek nevezhetünk minden olyan eseményt, amelynek következtében fiziológiai paramétereink oly mértéket meghaladóan térnek el a hétköznapitól és/vagy a normálistól hogy azok normalizálásához egészségügyi szolgáltatást kell igénybe vennünk. Például megbetegszünk, szülünk, vagy balesetet szenvedünk. Ha tehát a fentebb definiált biztosítós modellt működőképesnek tartjuk, akkor itt egy speciális biztosítóval kell dolgoznunk, illetve azt kell megvizsgálnunk, egyáltalán létrehozható-e egy ilyen életképes speciális biztosító. E biztosító tehát a "normális" biztosítóktól eltérően köztulajdonban, azaz állami tulajdonban van. Mint ilyen tehát közpénzből üzemel, vagyis minden közadózó állampolgár definíciószerűen biztosítottá válik, azaz joga van igénybe venni valamiféle egészségügyi alapszolgáltatást. Hogy ebbe mi fér bele, és mi nem, ez egy politikai döntés függvénye, amelyet nyilvánvalóan alapvetően befolyásol az adott állam vonatkozó tehetőssége, vagyis hogy mit engedhet meg magának, gazdasága milyen fejlettségi szinten áll.
Mivel biztosítóról beszélünk, biztosítási díjról is beszélni kell. Az állam célszerűen nevesíti az állampolgárok által fizetett adótömeg azon részét is, amelyet az egészségügyi szolgáltatás létrehozására, fenntartására, fejlesztésére, üzemeltetésére fordít. Nyilvánvalóan ebből fogja aztán az állam - ebben a valódi biztosítói modellben továbbgondolkodva - megkötni polgárai számára az egészségügyi alapellátásra jogosító biztosítást, célszerűen egy alkalmasan megválasztott mértékű, rendszeresen szedett díj ellenében. De míg az állampolgártól az egészségügyre beszedett teljes adómennyiség arányos a jövedelem mértékével, addig a vonatkozó (alap)biztosítás díja, az azonos szolgáltatási szintnek megfelelően célszerűen jól meghatározott, és azonos mértékű minden állampolgár számára. Természetesen politikai döntésekkel e havi díj hangolása sem zárható ki. Például, ha az állampolgár összes befizetett adójának mértéke nem volna elegendő még az állami biztosítás díjának fizetésére sem, azt az állam kiegészítheti, illetve az adott politikai és gazdasági környezetnek megfelelően a rászorultakat kedvezményekkel segíti. Más oldalról a magasabb jövedelműektől magasabb díjat is szedhet ugyanazért a szolgáltatásért. Más, több szociális csomag is elképzelhető.
Most nézzük meg, érdeke lenne-e ennek a speciális, állami biztosítónak, hogy minél kevesebb káresemény történjék? Igen, hiszen így az államháztartás számára megtakarít, csökkenti a kiadásokat javítva így a gazdaság mutatóit. Érdeke-e az állami biztosító alkalmazottainak, hogy minél kevesebb káresemény történjék? Nem feltétlenül, hiszen e megtakarítás hatása az ő bevételeiket legfeljebb csak nagyon áttételesen érintheti, az adott vállalat ösztönző rendszerének függvényében. Létérdeke-e az állami biztosítónak, hogy minél kevesebb káresemény történjék? Korántsem, hiszen léte inkább politikai, mintsem gazdasági döntés függvénye. Érdeke-e, hogy minél több biztosított legyen? Ez számára közömbös, hiszen törvény szabja meg, hogy minden adózó, vagy adott szociális helyzetű állampolgár kötelezően, egyazon biztosítási díjtételért biztosítandó. Érdeke-e ezen sajátos biztosító munkatársainak, hogy azon törjék magukat, milyen új, testre szabott konstrukciókkal tudnának előállni, milyen többletszolgáltatás kínálattal lehetne a tehetősebb ügyfelekből magasabb biztosítási díjat kicsalogatni? Nem igazán, mert az így keletkező többletbevétel, profit, nem az övék lesz, hanem a közvagyont gyarapítja. Persze elhivatottságból megtehetnék, de sajnos ez jelenlegi társadalmi létünk által meghatározott tudatunk természetéből fakadóan szinte elképzelhetetlen, legalábbis üzleti tervet bizton nem építhetünk rá.
Érdekelt-e mindezekben egy magánbiztosító? Korábbi fejtegetéseinkben már láttuk, "normális" biztosítónak nevezve a magánbiztosítót, hogy igen, mindezekben erősen (lét)érdekelt.
Átalánydíjas szerviz
Most lássuk, mi történik, ha bekövetkezik egy olyan rendkívüli esemény, amelyre az állampolgár valamely biztosítónál biztosítást kötött? Az állampolgár fel fog keresni mindenféle olyan szolgáltatót, akik az adott kár megszüntetésével, enyhítésével foglalkoznak, és szerződésük van a biztosított biztosítójával. Ezenközben természetesen költségei merülnek fel, amelyekkel kapcsolatban elvárja, hogy biztosítója a köztük lévő szerződésnek megfelelően megtérítse azokat. Ez így tiszta és világos, a kárjavító szolgáltató ad egy számlát, amit a biztosító gavallérosan kifizet. Csakhogy a kárjavító szolgáltató abból él, hogy kárt javít, ezért ellenérdekelt a biztosítóval, aki viszont arra törekszik, hogy minél kevesebb káresemény következzen be. Ennek az a következménye, hogy mindenféle bonyolult és költséges ellenőrzőrendszert kell beépíteni a biztosított, kárjavító, biztosító által kifeszített értékláncba, hogy a visszaélések elkerülhetők legyenek. Ezek a megoldások természetesen sohasem lehetnek százszázalékosak.
Más volna a helyzet, ha a kárjavító és a biztosító egybeesne. Vagyis a biztosító javítaná a kárt is, vagy a kárjavító végezné el a biztosító feladatait is. Ilyen az, amikor átalánydíjas javítási szerződést köt valaki, például, amikor nagy cégek úgynevezett SLA-t (Service Level Agreement), vagyis rendelkezésre állási és javítási szerződést kötnek havi átalánydíjért a nagy értékű berendezések szállítóival. Ez esetben a szállító alapvető érdeke a megelőzés, vagyis hogy rendszeres, kis ráfordításokkal minél tovább üzemképesen tartsa az adott értékes berendezést, elérve így, hogy a rendszeresen fizetett havi díj biztos, és nyereséget jelentő bevételt eredményezzen.
Szerencsés egybeesésnek tűnik, hogy egészségügyi biztosítási szempontból a helyzet nagyon hasonló. Hiszen ahogy a gépek, úgy az ember is lassan elhasználódik, azaz előbb-utóbb mindenkinél nagy valószínűséggel bekövetkezik valamilyen "káresemény", amelynek bekövetkeztét gondos megelőző "karbantartással" késleltetni lehet.
Kössön tehát minden állampolgár "átalánydíjas karbantartási" szerződést egy egészségügyi szolgáltatóval, amely ezért a havi díjért őt ingyen gyógyítja majd baj esetén. És a nagyfokú érdekazonosság okán a minőség így garantáltnak lesz mondható.
Definíciók
Egy pillanatra elfelejtve a tulajdonviszonyokat, beszéljünk először az egészségügyi szolgáltató fogalmáról általában. Ezt regionális alapon képzeljük el. Egészségügyi szolgáltatónak, vagy Regionális Egészségügyi Szolgáltató és Biztosítási Társulásnak (továbbiakban munkanévként REBI) fogjuk nevezni a regionális alapon szerveződött háziorvos, rendelőintézet, kórház, biztosító négyesből alkotott egységet. Itt számos háziorvosi rendelő, néhány szakrendelő-intézet és egy, esetleg két-három nagy területi kórház célszerű érdekszövetségéről, üzleti társulásáról lenne szó, amely társuláshoz voltaképp egy saját tulajdonú biztosító is tartozik. A betegút a háziorvosnál kezdődik, és jellemzően ott is kell, hogy befejeződjék. Vagyis magasan képzett, az alapvető szakorvosi feladatokat is ellátni képes háziorvosok gyógyítják meg a betegek nagyobb részét, illetve végzik el rendszeresen az alapvető megelőző szűréseket. Ennek megfelelő szinten kell elképzelni a háziorvos felkészültségét és a háziorvosi rendelő felszereltségét, műszerezettségét is, ami első pillantásra így nem tűnik majd olcsó mulatságnak. Az alapelv azonban az, hogy a háziorvosi szintnél magasabb ellátási szintre lépő betegnél nincs drágább beteg. Vagyis a háziorvosi szinten tartás minden pénzt megér. A magasabb szinteken aztán már tényleg specialisták dolgoznak, illetve dolgozhatnak, hiszen minél "specialistább" valaki, annál hatékonyabb és így költséghatékonyabb a munkája.
A REBI és egyes intézményeinek tulajdonviszonyaitól egyelőre továbbra is eltekintve nézzük meg, hogyan működne e rendszer általánosan? Az állam szakmai alapon meghatározza, hány, és egyenként mekkora területű ellátási régióra kell osztani az országot. Meghatározza továbbá azt is, egy régión belül hány háziorvosi rendelőre, hány szakorvosi rendelőintézetre, hány kórházra van szükség, az országos szakmai, területi ellátási biztonságot is figyelembe véve. Ezek után a forrástulajdonosok (állam, magántőke) valahány évente (2, 3, 4?) pályáznak, hogy mely régiókban, hány és milyen típusú intézményt kívánnak létrehozni, működtetni, tovább működtetni, megvenni, felújítani, stb. Az állam által megalkotott vonatkozó törvények természetesen pontosan leírják azokat az alapkövetelményeket, amelyeket az egyes intézményeknek teljesíteniük kell ahhoz, hogy az alapellátási szintet biztosítani tudják. Így minden REBI meghatározott számú intézményből áll, se többől, se kevesebből.
Az állampolgár a területileg illetékes REBI-hez viszi be adójának azt a hányadát, amit biztosítási díj címen határoztunk meg fentebb. Pontosabban ez a díj "akadálymentesen" áramlik át az államapparátuson az adott REBI-hez, minden különösebb megfontolás nélkül. Ez a REBI havi fix jövedelme. Az alapellátást illetően pedig ez az egyetlen jövedelme. A díj felosztásra kerül egy jól meghatározott algoritmus szerint a három szint között. Valószínűleg ez három, közelítőleg egyenlő részt jelentene, hiszen míg a beteg előfordulási valószínűsége a háziorvosi szinten a legnagyobb, addig a beavatkozás ára a kórházi szinten a legmagasabb. Az egyes szintekre jutó összeg aztán a szinteken belül a szint jellegéből adódóan kerül felosztásra. Mondjuk a háziorvosi szinten az egyes háziorvosoknál ténylegesen beregisztrált betegszám arányában, a szakrendelői szinten egyforma arányban, a kórházi szinten, ha több kórház van, az ágyszám arányában. A speciális sajátosságokra később térünk ki.
Tulajdonviszonyok
Elvileg mindegy, hogy a REBI egészségügyi intézményei állami, vagy magántulajdonban vannak, ha teljesítik azokat a követelményeket, amelyek az alapellátás biztosításához szükségesek. Tehát a magánintézményeknek is vállalniuk kell, hogy az adott biztosítási díjért, legalább a törvényben meghatározott minőségben "kiszolgáltatják" az alapellátást a jogosultaknak. Ugyanakkor az állam, az egészségügyre beszedett adótömeg azon részét, amelyet nem az állampolgárok havi biztosítási díjára fordít, az állami egészségügyi infrastruktúra építésére, fenntartására használja fel. Vagyis közkórházakat, rendelőintézeteket, szakcentrumokat, stb. épít és tart fenn. Amikor az állam megpályáztatja a REBI pozíciókat az intézmények számára, akkor nagy valószínűséggel számíthat arra, hogy a magántőke sokkal inkább a kisebb egységek után fog érdeklődni, mintsem a nagy közkórházak, vagy speciális centrumok területén. Mindazonáltal mindenféle üzleti konstrukció elképzelhető, a lényeg az, hogy ha a magántőke a REBI területén belül kíván működni, akkor a fixen befolyó biztosítási díj fejében törvényben megszabott színvonalon köteles az alapszolgáltatást biztosítani.
Fontos hangsúlyozni, hogy a REBI biztosítói szakrészlegének működtetése is megpályázható, akár nagy, külföldi biztosítók által is. Ez azonban nem érinti azt a fontos alapelvet, hogy a rendszeresen befolyó biztosítási alapdíjak, nem a biztosítási részleg, hanem az egész REBI bevételei a fentebb már vázoltak szerint. A biztosítási részleg, a REBI intézményeivel kötött egyéb szerződései alapján, csak az alapbiztosításon kívüli biztosítási konstrukciókból realizálhat külön hasznot. Ilyen lehet például a magasabb szintű egészségügyi biztosítások, vagy az egészségügyhöz köthető egyéb biztosítási konstrukciók (pl. futballista lába).
A REBI-nek saját menedzsmentje és igazgató tanácsa van, amelynek összetétele tükrözi a magán és állami tőke arányát. A részesedési szerződés azonban tartalmazhatja az állam vétójogát az arányoktól függetlenül is. E vétójoggal azonban az állam kizárólag törvényességi megfontolások alapján élhet, és nem befolyásolhatja az üzleti döntéseket. A menedzsment kötelességeit és jogait ezért tehát törvény szabályozza. Akár intézmény felvételéről, vagy kizárásáról is határozatot hozhat, de ilyen ügyekben az állammal való egyeztetési kötelezettség terheli. Természetesen pályáztatási időszakban független állami testület dönt, és nem az adott REBI menedzsmentje. Ugyanakkor a menedzsmentnek javaslattételi joga van.
Magánintézmény tehát működhet a REBI-n belül és kívül is. A különbség annyi, hogy a kívül működő nem részesül a rendszeresen befolyó biztosítási díjból. A belül működő magánintézmény az alapellátáson felül, ha akar, többlet díjért szolgáltathat többletszolgáltatásokat, elégíthet ki egyedi, speciális igényeket. Voltaképp az állami intézmények is megtehetik ezt, ha képesek a megfelelő érdekeltségi és motivációs körülményeket kialakítani. Ez azt is jelenti, hogy a szolgáltatásbéli különbség nem a mit, hanem a hol, milyen körülmények között, ki kérdésekben nyilvánul meg elsősorban. Tehát például a szívátültetést az alapellátási portfoliónak is tartalmaznia kell. Viszont az is elképzelhető, hogy egy nagyon drága, csak külföldön elvégezhető, akár életmentő műtétet viszont nem tartalmaz. Ahogy ez most is előfordulhat. Az is elképzelhető továbbá, hogy egy állami intézmény a REBI-n kívül reked, és a fix alapbiztosítási díjbevétel nélkül kell boldogulnia.
Sürgősségi ellátási kötelezettsége azonban minden olyan egészségügyi intézménynek van, amely erre képes, a képességének megfelelő szintig. Ez mindig a beteg biztosítási viszonyainak vizsgálata előtt kell hogy megtörténjen.
Szervezetileg az országos intézmények és a szakmai centrumok is a területileg illetékes REBI-hez tartoznak. Az országból ide küldött betegek után, ha azok nem éppen az adott REBI-hez tartoznak, természetesen a beteg biztosítója (REBI-je) fizeti ki az intézménynek a vonatkozó szolgáltatás díját.
Az állampolgár útja
Az adózó állampolgár tehát alanyi jogon biztosítással és a szabad orvosválasztás lehetőségével rendelkezik. Nagy valószínűséggel a lakóhelye szerinti REBI-be lép be úgy, hogy regisztráltatja magát valamelyik REBI-s háziorvosnál. Ha nincs különösebb problémája, akkor valószínűleg a lakóhelye szerinti legközelebbinél. De beléphet, vagy átléphet az ország bármelyik REBI-jébe. Ebben az esetben biztosítási díja oda fog befolyni. Az is előfordulhat, hogy az állampolgár ilyen, vagy olyan okok folytán, egy adott ellátást nem a saját REBI-jében vesz igénybe. Ebben az esetben a saját REBI, kettős szerepe szerint ezúttal mint biztosító, kifizeti a másik REBI-nek az alapellátási szint erejéig a beavatkozás költségeit. Az állampolgárt nem terheli külön fizetési kötelezettség, hiszen ezért fizeti havi rendszerességgel az átalánydíjat, ami közvetlenül a REBI-hez folyik be.
A REBI menedzsmentje, mivel a Társulás biztosító is, dönthet úgy, hogy nem csak A típusú, azaz alapszintű, hanem B, C, D, stb. szintű biztosítás szolgáltatásával is foglakozik. A többet fizető állampolgár ekkor igénybe veheti szükség esetén a vonatkozó magasabb szintű szolgáltatást, amelynek költségeit a REBI biztosítási pénztára a szolgáltatást nyújtó intézménynek kifizeti, akár "házon belül", akár "házon kívül" történt az igénybevétel. Ha az állampolgár úgy dönt, hogy egy teljesen független, egyik REBI-hez sem tartozó magánintézmény szolgáltatásait veszi igénybe, és a beavatkozás, vagy annak egy része az alapszolgáltatási portfolióban is megtalálható, akkor legalább az alapszolgáltatási költséghányadot az állampolgár REBI-je megtéríti a magánintézménynek. Tehát például ha egy független magánintézményben veteti ki a vakbelét, akkor a REBI annyit fizet a magánintézménynek, amennyibe ez a beavatkozás náluk, a beteg biztosítási szintjének megfelelően került volna.
A REBI-n kívül természetesen nem csak egészségügyi, hanem egészségügyi biztosítási magánintézmények is működhetnek, illetve bármilyen egyéb biztosító is foglakozhat egészségügyi biztosítással, már ami az alapszintnél magasabb szinteket illeti.
Árak - bérek
Nincsenek betegségcsoportok. Szakmunka óradíjak vannak, eszköz amortizáció és hotelszolgáltatás. A REBI menedzsment felelőssége, hogy az alapszolgáltatást "kihozza" az alapbiztosítási díjakból beleértve az amortizálódott eszközök pótlását is. A működtetés és a beruházás, és az esetleges konszolidáció vonatkozásában az állami intézmények számolhatnak még az egészségügyre szedett adótömeg biztosítási díjon felüli részével is. Ez azt is jelenti, hogy állami egészségügyi intézmény nem mehet csődbe, már olyan értelemben, hogy a beteg nem érezheti meg a rossz gazdálkodás következményeit. Az állam (minisztérium) konszolidál, és menedzsmentet cserél. Ha alapszolgáltatást (is) ellátó magánintézmény megy csődbe a REBI-n belül, az állam működteti tovább, és valószínűleg azonnal megindítja a reprivatizációs eljárást, illetve meghirdeti az adott területet.
Az orvosokat és a szakszemélyzetet mindazon időszakra, amelyben egészségügyi dolgozóként állnak rendelkezésre, megilleti a szakmunka óradíj. Az alapellátás szakmunka óradíjainak mértékét a REBI dönti el felelősen. Ennek olyan mértékűnek kell lennie, amely az adott szakma társadalmi presztízsének megfelel. A REBI intézményeiben, függetlenül azok tulajdoni formáitól, ennél kevesebb bér nem adható. Tehát egy REBI-n belüli intézmény dolgozói esetleges magasabb fizetését alapvetően az intézmény magasabb biztosítás szintű szolgáltatásainak bevételeiből kell kigazdálkodnia. Természetesen az is elképzelhető, hogy az intézmény olyan hatékonyan használja fel az alapellátásra allokált pénzeszközöket, hogy a szolgáltatás minőségének veszélyeztetése nélkül képes ebből bérjellegű pluszjuttatásokat is biztosítani.
Minden egészségügyi szolgáltatásról számla készül, amelyet a beteg megkap. Az alapszolgáltatás erejéig ennek ellentételezése abból a tőkéből történik, ami az adott intézménynél a rendszeresen befolyó biztosítási díjakból felhalmozódik. Az esetlegesen igénybevett magasabb biztosítási szintnek megfelelő szolgáltatásrészre jutó díjrészt pedig az intézmény kiszámlázza az adott biztosítónak. (Feltehetőleg leggyakrabban a saját REBI biztosítási részlegének.) Ez tehát azt jelenti, hogy míg az alapellátásért fizetendő, adóként az állampolgártól beszedett biztosítási díj, havi rendszerességgel a REBI intézményeihez vándorol, addig az extra biztosítási díjak a REBI biztosítási részlegénél, annak pénztárában halmozódik fel, a magasabb biztosítási szintű szolgáltatások fedezeteként. Természetesen a beteg saját zsebből is kifizetheti a magasabb biztosítási szintnek megfelelő árkülönbözetet, ha nem rendelkezett a megfelelő biztosítással.
A biztosítási díjak "hangolása".
Noha az alapbiztosítás díja alapvetően minden állampolgár számára egyenlő, a vonatkozó törvényt úgy érdemes megalkotni, hogy ha már biztosítási díjról van szó, annak bizonyos mértékű hangolására is lehetőség nyíljon. Két szempontot engedne meg a törvény figyelembe venni az egyes biztosítók számára. Szociális és kooperatív szempontot. Csökkenthető (esetleg növelhető) a díj, ha ezt az állampolgár szociális helyzete indokolja. Egyértelműen növelhető viszont a díj, ha az állampolgár nem kooperál, tehát szándékosan növeli a biztosítási kockázatot, azaz esetünkben nem hajlandó részt venni a kötelezően előírt szűrőprogramban, vagy orvosi tanács ellenére tovább folytatja súlyosan egészségkárosító életmódját.
Érdekek
Vajon érvénysül-e ebben a modellben az érdekek által vezérelve a "minél rövidebb idő alatt, minél hosszabb időre" elv?
Érdeke-e a betegnek, hogy gyorsan és tartósan meggyógyuljon? Magától értetődően. Érdeke-e, hogy részt vegyen az előírt szűrőprogramokban? Igen, különben az egészsége és a pénztárcája bánja.
Érdeke-e az orvosnak, hogy minél gyorsabban meggyógyítsa a beteget, és hogy az minél tovább egészséges maradjon? Emberileg mindenképpen, de gazdaságilag is, hiszen az alapellátást illetően attól nem lesz több pénze, ha több beteget gyógyít meg. Magasabb biztosítási szinteken látszólag valóban többletbevételt jelent a magasabb betegszám, de fajlagosan jobban megéri, ha a magasabb betegmegjelenés inkább a rendszeres szűréshez, a prevenciós ellátáshoz köthető, mintsem a magasabb önköltségű eseti gyógyításhoz.
Érdeke-e a REBI-nek, hogy érvényt szerezzen a fenti elvnek? Igen, hiszen mint vegyes tulajdonú, piaci körülmények között gazdálkodó gazdasági társulásnak, profit maximumra kell törekednie. Vagyis hogy a rendszeres és eseti bevételeit maximalizálja, ugyanakkor a kiadásait csökkentse. Alapvető érdeke tehát, hogy a beteg őt válassza, és hogy az őt választót a lehető legtovább a lehető legjobb egészségben tartsa. Érdeke továbbá, hogy a beteg a magasabb biztosítási szinteket válassza.
Egybe esik-e ezzel a REBI-n belüli intézmények érdeke? Nem teljesen azonos mértékben, de alapvetően igen, vagyis van-e különbség, a REBI-n belüli állami és magán intézmények érdekeltségi viszonyaiban? A finanszírozási viszonyokban mindenképp, hiszen a magánintézmény fejlesztéseihez, egyéb kiadásaihoz, ha azt a biztosítási díjból kigazdálkodni nem tudja, csak saját tőkét mozgósíthat. Állami forrás nem áll mögötte. De vajon érdeke-e az állami intézménynek magasabb biztosítási szinteknek megfelelő szolgáltatásokat is nyújtani, azaz többletbevételt generálni? Gazdaságilag nem feltétlenül, hiszen az állami bevétel sorsáról nem dönthet magától értetődően saját hatáskörben. Mi érdeke-e fűződhet hát egyáltalán ahhoz, hogy elégedetté tegye a beteget, akkor, amikor az a bizonyos havi biztosítási díjhányad így is, úgy is befolyik az intézményhez? Egyrészt, érdeke, mert a biztosítási díjhányad mértéke függ az adott REBI-t választó betegek számától. Másrészt érdeke, mert közismert, hogy az elégedett, jó lelki állapotban lévő beteg, jobb esélyekkel és gyorsabban gyógyuló beteg. Így nagyobb eséllyel optimalizálható a biztosítási_díjbevétel/egészség_visszaállítási_kiadás arány. Na de akkor mégiscsak érdekelt az állami intézmény a bevételnövelésben? Egy bizonyos
kisebbségi jogok
********************************
Egy baráti társaságban megint előkerült a cigány téma. Olaszliszka és más ilyesmi. Aztán általában ez az egész kisebbségjogi kérdés. Persze mindenki nagyon humánusan, empatikusan nyilvánult meg, de azért többnyire mindenkinek volt egy "de azért" hozzászólása. Mondanom sem kell, én megint durván egyedül maradtam véleményemmel a társasággal szemben, ugyanis azt találtam mondani, hogy kisebbségek márpedig nincsenek. Legalábbis jogi értelemben nem kéne hogy legyenek. Mert hogy:
Ha jól emlékszem, volt egy kis vita az Európai Unióval ezzel kapcsolatban az uniós alkotmány első verziójának megalkotásakor. Ugyanis nem akartak jogot adni a kisebbségnek. Nem akarták ezt belevenni az Unió alkotmányába. Csúnya, gonosz emberek. Szégyelljék magukat.
Pedig igazuk volt. Nem kell jog a kisebbségnek. Mégpedig azért nem, mert már van nekik. Pontosabban a kisebbség egy olyan halmaz, amelynek minden eleme rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy emberi jogok birtokosai. Ugyanis bármilyen szempont alapján sorolom is az embereket ilyen, vagy olyan kisebbségbe, sohasem tudok a polgári demokráciában egy olyan halmazt képezni, amelynek ne lenne érvényes minden elemére, hogy alkotmány biztosította emberi jogai vannak. Ezért hát halmazalkotáskor más közös tulajdonságokat kell figyelembe vennem. (Pl. bélyeggyűjtők, cigány származásúak, természetbarátok, tótok, autósok, stb.) Ugyanis egy társadalomban, egy államban az emberek számtalan szempont alapján szervezik magukat, illetve sorolhatók be különféle csoportokba, amelyek értelemszerűen mindig kisebbségben vannak az adott állam teljes lakosságához képest. Persze a bélyeggyűjtőkkel nincs is semmi baj, a gond csak azokkal a csoportokkal van, amelyekbe olyan kritériumok alapján sorolják az embert, amelyeket az illető személy emberi céltételezéssel nem tud befolyásolni. Etnikum, származás, nem, kor, stb. Törvényeink szerencsére büntetni rendelik az ilyen alapon történő emberi jogsértést. Ha pedig törvényeink e tekintetben kívánni valót hagynának maguk után, harcolni kell helyes irányba történő megváltoztatásukért.
Törvényben, törvényi alapvetésben, alkotmányban épp ezért ma már nem volna szabad annak a szónak szerepelnie, hogy kisebbség. Csak annak, hogy emberi jog.
Ha kisebbségi alapon jogot lehetne megfogalmazni, azonnal felmerülhet a kérdés, miben lehet ez több, vagy kevesebb az adott kisebbséghez nem tartozók jogainál? Ha pedig se több, se kevesebb, hanem éppen ugyanaz, akkor miért e kiemelés?
Mondhatják egyesek, azért kell kisebbségi alapon jogot megfogalmazni, mert ugyanezen az alapon történik a jogsértés maga is. És itt érhető tetten az óriási tévedés. Ugyanis éppen az alap a lényeg. Ilyen alapon nem szabad állni, ilyen közös alapot nem szabad találni, és elfogadni, vagyis mindenekelőtt magát az alapot kell elutasítani. Nincs zsidó kérdés. Nincs cigány kérdés. Nincs kisebbségi kérdés. Csak emberjogi kérdések vannak.
Ha a kisebbséget, mint fogalmat, a szociológiai terminológiából kiemelve jogi kategóriává alakítjuk át, akkor ezzel mintegy azonnal létrehozzuk magát a negatív diszkriminációt, függetlenül attól, hogy az adott jogi szabályozás épp e diszkrimináció tiltását, vagy esetleg megvalósítását írja elő.
Mert mondhatjuk ugyan mosolyogva, akár teljes őszinteséggel is, látjátok, itt vagyunk mi, és itt van a mi szeretett kisebbségünk, azaz itt vagyunk mi, és itt vannak ők, lám teljes jogot is adtunk nekik. Persze a kisebbségen ilyenkor valahogy sohasem a bélyeggyűjtőket értjük. Mondhatjuk ugyan, de ezzel nem tudjuk semmissé tenni jogi megkülönböztetésük általi megszégyenítésüket. Még akkor sem, ha ők maguk harcolnak e jogokért. Ha ezt teszik, tévednek ők is. Elfogadják a megkülönböztetést.
Etnikai alapú önkormányzat? Kisebbségi képviselők? Ha ezek nincsenek, nem lehet majd cigány nyelvű iskolát alapítani? Nem lehet majd putriból kiutat találni? Nem lehet majd sváb kultúrát, nyelvet, hagyományt, tradíciót őrizni? Nem lehet majd szlovák nyelven Istent tisztelni? Nem lehet majd ezekhez állami támogatást kapni? Tessék mondani mit nem lehet majd? Ha pedig esetleg nem lehetne majd, akkor azért kell harcolni. Nem a kisebbségnek, nem a többségnek, mindenkinek. Embereknek, emberi jogokért. Ne feledjük, Martin Luther King nem feketejogi, hanem polgárjogi harcos volt.
Az Európai Unió alkotmánya ennél már előrébb szeretett volna tartani, de mi, büszke magyarok résen voltunk. Lecsaptunk a tervezett jogtiprásra. Ők látták, nem érdemes velünk vitatkozni. A dolognak nincs most akkora jelentősége. Minek ide a gazdasági tényezőkön túlmutató, felesleges feszültségkeltés. Ránk hagyták. Balkáni, tradicionális történelmi hordalék. Jobb a békesség. Egyszer majd mi is felnövünk talán, s kinőjük soviniszta gúnyánkat.
És egy válaszom a témában többeknek a NolBlog-on:
Kedves Mindenki!
1. Én voltaképp azt állítom, hogy a kisebbség szót csak egyetlen jogszabály tartalmazhatná, mégpedig éppen az, amelyik arról szól, hogy ezt a szót jogszabály nem tartalmazhatja, vagyis ilyen alapon sem jogot formálni, sem jogot fosztani nem szabad.
2, Természetesen tudom, hogy gyakorlatilag ez térségünkben szinte kivitelezhetetlen az ismert történelmi és aktuálpolitikai háttér okán. Azonban legalább már nyomát kéne látnunk e gondolatok intenzívebb megjelenésének a közgondolkodásban. Ehelyett állami szinten hitelesített megélhetési küzdőtérré, úgynevezett etnobiznisszé változik a vonatkozó politikai háttér.
3, Számomra minden elfogadhatatlan, ami származási alapú, így az etnikai nemzet fogalma is. Az ember esetében csak egy alap létezhet, ez pedig a tudati alap. Ezért ősmagyar például a kedves fekete bőrű meteorológus hölgy, hiszen magyar tudata van, joggal izgulhatja tehát végig újra a magyar történelmet, mivel minden elődünk tette az ő mostani sorsát befolyásolja.
4, Nem akkor hagyjuk magukra a határon túli magyarokat, ha nem adunk nekik pecsétes papírt a magyar nemzethez való tartozásukról, hanem akkor, ha nem küzdünk minden eszközzel az őket ért jogsértések ellen, illetve ha nem adjuk meg nekik a lehetőségeink szerinti szellemi és anyagi támogatásokat. S hogy miért nem mondjuk a kurdokkal tesszük ugyanezt? Csak nem etnikai alapon teszünk különbséget a jogsértések minősítésében? Nem, de egyrészt valóban irracionális, azaz érzelmi alapon, és ez fontos a motiváltság szempontjából, másrészt nagyon is gyakorlati alapon, hiszen a közös kulturális, történelmi háttér miatt, ezen etnikum jogvédésében lehetünk a leghatékonyabbak. Tehát miközben elítélünk mindenfajta jogsértést, az ellene való küzdelemben, egyfajta racionális nemzetközi munkamegosztás szerint, elsősorban és értelemszerűen a magyar vonatkozásokban vállalunk nagyobb szerepet.
5, A pozitív diszkriminációt is helytelenítem. Ha tehát például két jelölt egyforma képességről tesz tanúbizonyságot, akkor sem jogos az etnikai alapú döntés. Tessék feltenni még egy kérdést.
{mxc}
- Kategória: Egyéb agymenés
- Találatok: 4051
Ha én kimegyek az utcára egy zászlóval, amely virágokat ábrázol, és valaki odajön felháborodva, miszerint a virág a növény nemi szerve, így én nemiszerves zászlómmal közbotrányt okozok, és erre azt mondom, rossz az, aki rosszra gondol, ezek csak virágok, akkor nekem igazam lesz.
Ha kimegyek az utcára egy zászlóval, amely egy ménkű nagy erektált péniszt ábrázol, és valaki odajön felháborodva, miszerint ez egy nemiszerv, így én nemiszerves zászlómmal közbotrányt okozok, és erre azt mondom, rossz az, aki rosszra gondol, ez egy ősi termékenységi szimbólum, akkor nekem nem lesz igazam.
Vagyis a szimbólumoknak van egy elsődleges jelentésük, az adott kor adott történelmi és erkölcsi viszonylataitól erősen befolyásoltatva. Ez tehát azt is jelenti, hogy amiképp a békésen tüntető tömeg szándékváltáson, akképp e szimbólumok is jelentésváltáson mehetnek át. Na de ki mondja meg, éppen melyik jelentés dominál, azaz melyik az elsődleges?
E kérdésre csak további kérdésekkel lehet válaszolni:
Ki mondja meg, hol a határ, mi a mérték?
Ki mondja meg meddig a mennyiség, és hol kezdődik a minőség?
Ki mondja meg jó-e, vagy rossz a fasizmus, az antiszemitizmus, a rasszizmus?
Ki mondja meg rakódott-e rá annyi másodlagos jelentés a keresztre, hogy megváltoztatva annak eredeti elsődleges jelentését, e jelentés itt és most emberellenes lett?
Ki mondja meg rakódott-e rá annyi másodlagos jelentés a horogkeresztre, hogy megváltoztatva annak eredeti elsődleges jelentését, e jelentés itt és most emberellenes lett?
Ki mondja meg rakódott-e rá annyi másodlagos jelentés a nemzetiszínű zászlóra, hogy megváltoztatva annak eredeti elsődleges jelentését, e jelentés itt és most emberellenes lett?
Ki mondja meg rakódott-e rá annyi másodlagos jelentés az árpádsávos zászlóra, hogy megváltoztatva annak eredeti elsődleges jelentését, e jelentés itt és most emberellenes lett?
Ha megmondod, megmondom ki vagy.
{mxc}
- Kategória: Egyéb agymenés
- Találatok: 4276
gazdasági reform elképzelés
********************************
A vásárlóerő áruvá válása?Verseny az egész világ,
És versenyző benne minden férfi és nő:?
(Shakespeare után szabadon)
Vajon létezik-e, létezhet-e emberarcú kapitalizmus? Lehet-e a kapitalizmust humanizálni? Ugyanis rendszerint efféle alapjelszavakban fogalmazódik meg a mai, valamilyen értelemben vett baloldali politizálás hitvallása, krédója. E mögött igen egyszerűen fogalmazva az a mondanivaló húzódik meg, hogy ugyan ebben a rendszerben definíciószerűen a legfőbb érték a pénz, a legerősebb törvény a növekedés törvénye, azért el lehet érni, sőt, el is kell érni, hogy mi emberek, jól élhessünk benne. Ettől azonban egy társadalom még nem lesz emberarcú, csak jóléti. Szeretném remélni, hogy a jólét, csak szükséges feltétele az emberarcúságnak. Ha egy társadalom például képességei szerint magában rejti egy emberélet megmentésének lehetőségét, de e lehetőség megvalósulásának szükséges feltétele a pénz, akkor a rendszer már nem nevezhető emberarcúnak, minden további bizonyíték helyett. Így tehát mind a mai napig egy társadalom legfeljebb csak emberarcúbb lehet más jelenkori, vagy múltbéli társadalmakhoz viszonyítva. Baloldali kormányzatok gyakran meg is kapják a kritikát, egyszerre akarnak szociálisan érzékenyek lenni, és ugyanakkor kapitalizmust építeni. Itt tehát kitapintható valamiféle ellentmondás.
Mégis lehet-e valós politikai jelszavakat egy jobb, emberibb életért küzdő politikai irányzat zászlajára tűzni anélkül, hogy meg kéne neveznünk valamiféle utópisztikus, kapitalizmuson túlmutató társadalomformát, annál is inkább, mert e módszert a közelmúlt, illetve még egyes helyeken a jelen történelmi tapasztalatai is igencsak kétes értékűvé tették?
Talán lehet, és még csak ki sem kell lépni a kapitalizmus ?sodorvonalából?. Lehet, mert a kapitalizmus mintegy magától, saját törvényszerűségeibe kódoltan vált, válik, válhat egyre ?emberarcúbbá?. Ha tetszik, mondhatjuk, igaz a klasszikus szófordulat: a kapitalizmus ilyenformán saját rendszerének sírásója, pontosabban benne van a teljes emberarcúság létrejöttének lehetősége, amely ? ha fentebbi okfejtésünket elfogadjuk ? ezen sajátos társadalmi berendezkedés végét is jelentené egyben. A tőkének egész egyszerűen nincs más választása, minthogy piactere bővítésének érdekében egyre ?valódibb?, egyre öntudatosabb, egyre ?önmegvalósítóbb?, és ennek szükségszerű következményeképpen egyre magasabb szinten fogyasztó személyiségeket ?állítson elő?, profitja növelése érdekében, de ugyanakkor ezzel vállalja léte szempontjából a legnagyobb kockázatot is. Ugyanis ez a fogyasztás egyre kevésbé manipulálhatóvá, azaz egyre céltételezettebbé válhat. Azonban az egyén ilyen értelmű abszolút szabadságának szükséges feltétele az alapvető egzisztenciális gondoktól való megszabadulás, amelynek szintén van egy szükséges feltétele, mégpedig a magasan fejlett technológia. A tőkés berendezkedés pedig a technológia soha nem látott mértékű fejlődésének legkiválóbb táptalaja.
Mint az köztudott, a tőkés gazdaság árutermelő gazdaság, és ennek megfelelően képes szinte valamennyi emberi megnyilvánulást, az ember társadalmi tevékenységének szinte valamennyi aspektusát áruként megfogalmazni és piacra vinni. Tőkés berendezkedésűnek nevezzük azt a társadalomtípust, ahol kell hogy legyen valamid, és/vagy kell hogy valami olyasmit csinálj, ami másnak is kell. Ha nincs ilyened, és/vagy nem tudsz ilyet előállítani, éhen halsz. Mert nem tudsz eladni. Ahhoz ugyanis, hogy vehess, e társadalomtípusban folyton folyvást és szakadatlanul eladni kell.
Az is köztudott továbbá, hogy a tőkés piacnak két szereplője van, a termelő és a fogyasztó. Régen felismert szükségszerűség tehát, hogy a vásárlóerőt is gondozni kell, mivelhogy az árutermelés puszta ténye még nem eredményezi a vásárlóerő automatikus megjelenését. Így tehát nem csak a vásárlóerő meglétéről, hanem annak megfelelő erejéről is gondoskodni kell, már ha a piac működését fenn kívánjuk tartani. Azonban mind a mai napig az alapvető eszköz e vásárlóerő képzéséhez, illetve megfelelő szinten való tartásához az un. munkaerő mind magasabb áron való megvásárlása. Ezért varázsszó minden politikai párt propagandájában a munkahelyteremtés erős ígérete. Voltaképp meg kell felelni egy az emberiség eddigi történelméből magától értetődően fakadó társadalmi elvárásnak, miszerint munka nélkül nincs megélhetés. Az ősi sztereotípiák is erről szólnak, a munka kényszer, a munka általában az a szükséges rossz, ami az életben maradáshoz kell, a munka valamiféle rabság, ezért is hívják ? legalábbis a magyarban ? szabadságnak, ha két-három hétre mentesülhetünk alóla. Vagyis a megélhetéshez szükséges feltételeket csak közvetve, egy úgynevezett munka alkalmazása révén lehet megteremteni, e feltételeket csak úgy, közvetlenül, alanyi jogon nem igényelhetjük, nem kapjuk meg, nem adják oda nekünk. De mi történik, ha ez a munkaerő, az élő emberi munkaerő egyszer csak feleslegessé, értéktelenné, eladhatatlanná válik, mert kiváltja azt a technológia? Megtörténhet?
Szükségképpen megtörténhet és már meg is történik ezen egyenlőtlenül fejlődő világ bizonyos pontjain. Megtörténik, és ilyenkor e sajátos viszonyrendszer társadalmi szereplői zavarba jönnek kissé. A termék ugyebár előáll, emberi munka nem kell hozzá, de embernek munka nélkül oda nem adható, és ember által munka nélkül nem megvehető. A munkaerő viszont nem eladható. Patt helyzet.
Volt egyszer egy régi alapjelszó: Munkát! Kenyeret! Ha jól belegondolunk, a ?kenyeret? rész felesleges, hiszen ha van munka, jut kenyérre is a fizetségből. A jelszó inkább azt tükrözi, hogy megfogalmazói úgymond álmukban sem gondoltak arra, hogy a kenyeret közvetlenül, mintegy alanyi jogon követeljék, hiszen aki nem dolgozik, ne is egyék.
Hogy is van ez? Szülessék meg talán az élősködők társadalma?
Amennyiben a mai fejlett társadalmak eltartottjait élősködőknek nevezzük, akkor ebben az értelemben igen. Ha nem, nem. Nyugdíjasok, gyerekek, háztartásbeliek, leszázalékoltak, betegek, ja és munkanélküliek. Az utóbbiak kivételével eltartásukat természetesnek vesszük, pedig az utóbbiakat nem beleszámolva is számuk általában lényegesen több a mai értelemben vett munkahellyel rendelkezőknél. Ha most még hozzájuk csapjuk a nem profitorientált tevékenységek alkalmazottait (pl. állam), akkor kiderül, hogy a profit, vagyis a tőke szignifikánsan nagyobb tömegeket tart el, mint ahány ember e profit generálásához ténylegesen közvetlenül szükséges. És egyre kevesebb szükséges. Vagyis a tőke története során egyre magasabb profit ráták előállítására, és ennél fogva egyre nagyobb tömegek eltartására képes anélkül, hogy többlet emberi munkaerő felhasználására, megvásárlására kényszerülne. És ez itt a lényeg.
De haladjunk sorjában. Tekintsük a szociális ellátórendszerek történetét. Úgy tűnik, a szociális ellátórendszerek története, nem más, mint szakszervezeti harcok története, emberjogi harcok története, a humánum győzelme a vadkapitalizmus felett. Úgy tűnik, a tőke hátrébb vonult, és feladva extraprofitja egy részét, meghajolt a munkásosztály ?kérlelhetetlen vasökle előtt?. Nem így van.
Ugyanis, ha a tőke hosszabb távon nem képes belátni, hogy egy társadalmi mozgás végül is számára minden eddiginél nagyobb extraprofitot eredményez majd, akkor a tőke ezt a mozgást igyekszik leállítani, és ellene kíméletlen, kompromisszumokat nem tűrő harcot indítani. A szocialista kísérlet ilyen volt, a szakszervezeti mozgalmak nem.
Ha most egy kicsit elvonatkoztatjuk a tőkét annak birtokosaitól, majd kissé általánosabban újból megszemélyesítjük, akkor mondhatjuk: a tőke szociálisan nem érzékeny. Működéséhez elsősorban infrastruktúra kell, nem színházjegy és üdülési hozzájárulás. Illetve fordítva, jólét ott van, ahol ezt a tőke már megengedheti magának, mintegy elég gazdag ahhoz, hogy kissé szociálisan is érzékeny legyen. Mondhatjuk, a jólét sokkal inkább a tőke ?hordaléka?, mintsem célja, vagy másképpen, a jólét a tőkés termelési mód nevű játék egy ponton túl való továbbfejlesztésének szükséges feltétele, amennyiben ez a megfelelő mennyiségű és minőségű vásárlóerő meglétét jelentheti az adott piacon. A szakszervezeti mozgalmak pedig érzékeny műszerként jelezték, jelzik, igen, itt van a továbbfejlesztés ideje. A tőkének tehát igenis szüksége volt, van rájuk.
Nézzük csak, hogyan is áll elő ez a vásárlóerő?
Már az elemi iskolában megtanultuk, hogy a jogalany először eladja munkaerejét azoknak, akik a termelőeszközöket birtokolják, majd visszakapja értéktöbblet teremtő munkája ellenértékének egy részét. Ez lesz az ő vásárlóereje. Az első lépés tehát mindenképpen a munkaerő eladása, amely munkaerővel valamiféle újabb eladható többlet érték, úgynevezett áru kerül előállításra.
A technológia fejlődésével, illetve a globalizáció térnyerésével azonban a fejlett országokban egyre markánsabban mutatja meg magát egy új jelenség, amely pontosan ezen szükségesnek látszó első lépés ellehetetlenüléséhez vezethet. Ugyanis a költségcsökkentés egyik alapvető módszere éppen az, hogy a tőke igyekszik a termék előállításához egyre kevesebb emberi-, azaz un. élőmunkaerőt vásárolni, és azt szociálisan abszolút igénytelen, ilyen költségektől mentes gépekkel helyettesíteni, vagy a munkát a világ olyan pontjára transzferálni, ahol a munkaerő birtokosai szociálisan még lényegesen igénytelenebbek, ilyen költségeket sokkal kevésbé igénylők. Így a fejlett országok tömegtermeléséből ? az emberiség fejlődése szempontjából egyébként üdvözlendő módon ? lassan kiszorulnak a tömegek. És ez érvényes a magasan, és kevésbé magasan kvalifikált munkaerőre egyaránt. Ezen tömegek kiszorulásával viszont ugyanilyen mértékben vásárlóerő is kiszorul a piacról.
A kérdés mármost az, a felszabaduló emberi munkaerő képes-e teljes egészében olyan új munkavégző képességé konvertálódni, amely új igényeket kelthet és elégíthet ki, azaz olyan újszerű holmikat állíthat elő, amelyekre van, vagy keletkeztethető piaci igény. Képes lesz-e ezen új felszabaduló munkaerő, amely eddig a tömegtermelésben dolgozott, annyiféle egyediséget, különlegességet felmutatni, hogy az előálló termék az épp ily módon magában hordozott egyediségével válik eladhatóvá?
Feltehetőleg igen, de semmiképpen sem azonnal. Annál is kevésbé, mert a mégoly fejlett szociális háló sem képes olyan egzisztenciát adni a még tömegtermeléshez szokott munkaerejüket eladni nem képes embereknek, hogy kedvük, módjuk legyen a fent vázolt új munkavégző képesség kifejlesztéséhez.
Várhatóan tehát a fejlett országokban a munkanélküliség elérheti azt a mértéket, amely már bezavar a játékba, szűkíti a piacot, szignifikánsan csökkentheti a piacon jelenlévő vásárlóerőt. Pedig ez értékes, kultúrált vásárlóerő, igencsak alkalmas összetett, nagy értékű termékek értékminőségének helyes megbecslésére, azok megvásárlására.
Hogyan menthető meg mégis a játék? Hogyan teremthető elő a kellő mennyiségű vásárlóerő?
Egy szórakoztató, beszélgetős tévé show-ban az egyik résztvevő a poén kedvéért azt találta mondani, válság idején nem a bankokat kéne kisegíteni, hanem oda kell adni a pénzt egyenesen az embereknek, akik aztán majd vásárlásaik révén lendületet adhatnak a gazdaságnak. Mindenki jót nevetett a poénon, nem sejtve, hogy a megoldás valóban valahol errefelé keresendő.
Az új felismerés abban állhat, hogy a tőkének le kell mondani az értéklánc első lépéséről, a munkaerő megvásárlásáról, mert arra a régi formában egész egyszerűen nincs szükség. Értéktelen, nem használható, nem hoz létre értéktöbbletet, nem teremt árut, nem generál profitot. A munkáért való fizetségen keresztül így nem állítható elő tehát a vásárlóerő. Nincs mese, hagyjuk ki a munkát. De mivel tömegek ingyenes, azaz ellenérték nélküli eltartásáról egy tőkés társadalomban szó sem lehet, keresni kell valami más megvásárolhatót. Legyen ez pedig egy képesség, a vásárlási képesség. Nagyon csúnyán fogalmazva minden ember felfogható egyfajta döntésgépnek, aki (amely?) elég sztochasztikus ahhoz, hogy az eredő döntés befolyásolása valódi versenyfeladat lehessen. A játék eredményes lebonyolításához megfelelő számú versenyzőnek, és döntésgépnek kell jelen lennie a játéktérben, azaz a piacon. A döntésgépek viszont pénzbe kerülnek. Meg kell azokat vásárolni. Ez a mindenkori versenyzők feladata.
A tőke tehát tovább lép majd, és elkezdi magát a vásárlóerőt megvásárolni, mert ez eminens érdeke, túlélésének feltétele. Nem új keletű dolog ez, a kapitalizmus történetében különösen nem. Ez az, amit eddig szociális ellátórendszernek neveztünk. Nyugdíjak, juttatások, járulékok, segélyek. Állami intervenció a feleslegek felvásárlására, illetve a termelés visszafogására, stb. A tőke sajátos szempontjából ez mind vásárlóerő vásárlás. Még akkor is, ha intézését nem maga végzi, hanem azt alkalmazottjára, igen, az alkalmazottjára, az államra bízza.
Hogy értem ezt? Tegyünk egy kis kitérőt.
A szocializmus ugyebár elvileg úgy volt elképzelve, hogy minden termelőeszköz társadalmi, azaz köztulajdonban van, s így lényegében minden megtermelt értéktöbblet is köztulajdonban marad. Ezen értéktöbblet egy részét úgynevezett fizetés formájába közvetlenül megkapja a dolgozó, a többihez pedig közvetve, infrastruktúrafejlesztések és bizonyos ingyenes, vagy erősen támogatott szolgáltatások formájában jut hozzá. A javak termelésében tehát állami tulajdonú cégek vesznek részt kivéve egy szűk, úgynevezett magánszektori (maszek) szegmenst. Az állami megrendeléseket is értelemszerűen állami cégek kapják. A megtermelt értéktöbblet felhasználásáról az államapparátus dönt, amely apparátust a közösség által elvileg demokratikusan választott képviselők bíznak meg ezzel és a parlament révén őrködnek az általuk meghozott törvények betartatása felett. Az állam tehát minden rábízott fillérrel a népnek köteles elszámolni, hiszen e fillérek egyetlen darabja sem a magántulajdona. Az állam a nép alkalmazottja. Ezért kellett volna elméletileg a szocializmusban minden állampolgárnak erős tulajdonosi tudattal, illetve ebből fakadóan a közös tulajdon iránti erős felelősségérzettel rendelkeznie. Valahogy nem így történt. Az elv, a tulajdonképpen még mindig nem igazságos, de a minden eddiginél igazságosabb társadalmi elv: ?mindenki a képességei szerint dolgozik s a munkája szerint részesül?, nem érvényesült. A modell nem működött, okait tudjuk, tudni véljük.
A kapitalizmusban elvileg minden termelőeszköz, illetve a termelőeszközök domináns része magántulajdonban van, s így lényegében minden megtermelt értéktöbblet is magántulajdonban marad. Ezen értéktöbblet egy részét úgynevezett fizetés formájában megkapja az alkalmazott, a többihez pedig nem jut hozzá. A javak termelésében tehát magántulajdonú cégek vesznek részt, kivéve egy szűk állami szegmenst. Az állami megrendeléseket is értelemszerűen magáncégek kapják. A megtermelt értéktöbblet felhasználásáról a tulajdonos dönt. Mivel az állam minden bevételi forrását a tőke biztosítja, ezért az állam a tulajdonosok, a tőkések alkalmazottja. Egyetlen olyan adóforint sincs a rendszerben, amelyet ne a magántulajdon termelt volna ki. És az állami vállalatok? Mivel az állam a tőke alkalmazottja, az alkalmazott alkalmazottja is a tőke alkalmazottja. Az állam feladata a piac karbantartása, működtetése. Semmi más. Minden ténykedése ebből eredeztethető, és ide származtatható vissza. A működtetés mindenkori szabályaiban a tulajdonosok állapodnak meg. Ebből következően az államnak kutya kötelessége úgy táncolni, ahogy a tulajdonosok, a tőkések fütyülnek, azaz ahogy azt a voltaképpeni munkáltató elrendeli. Az erről alkotott törvények akár az állam munkaköri leírásaként is felfoghatók.
Ebből következően egy tőkésállamban a mindenkori törvényi struktúra nem is alapulhat máson, mint a vezető tőkés érdekcsoportok egyezségén, ami a közös érdek, a piac működésének fenntartásáról szól. Egyszerűen megegyeznek a játékszabályokban.
Hogy ez az egész nem így van? Hogy emberi jogok, emberi méltóság, meg népfelség? Hogy jogom van beleszólni a demokratikusan megválasztott parlament útján, mire költik az adóforintjaimat? Hogy az állam kordában tartja a tőkéseket és szolidáris?
Igen, úgy tűnik, ezek mind vannak. Jogok, méltóság, demokrácia, a népjólét féltő óvása, lehet róla szó, sokkal inkább, mint bizonyos elmúlt korokban, vagy más, még szerencsétlenebb sorsú társadalmakban. De törvényszerűen csak úgy, ahogy arról korábban már szóltam, amikor a jólétet a tőke hordalékának neveztem.
De térjünk vissza a vásárlóerő megvásárlásának szükségszerűségéhez.
A tőke tehát lemond egyrészt jövedelmének bizonyos hányadáról, másrészt minden, a piacon sikeresen értékesített áru után elérhető bevétel egy részéről azért, hogy ezen a pénzen fenntarthassa azt a céget, amely a piac zavartalan működtetéséért felelős. Esetünkben ez a cég az állammal azonos. Az államtól ezért elvárja, hogy minél hatékonyabban ossza be ezt a bizonyos ?kosztpénzt?, és üdvözli, ha a cél érdekében az állam ilyen, vagy olyan módon e pénzt még fialtatni is tudja, de legalábbis képes rentábilisan működni. Természetesen mivel a termelőeszközök dominánsan magántulajdonban vannak (kell hogy legyenek), az állam elsősorban közszolgáltatói tevékenységeivel tud bevételt generálni.
Ami a választásokat illeti: egészségesebb tőkésállamokban a választók végül is tudván, nem tudván afelől döntenek, melyik nagy tőkéscsoport kerüljön előnyösebb lobby pozícióba. Ezért sem tudnak ezen országokban a nagy vezető pártok markáns koncepcionális különbségeket kimutatni egymáshoz képest. Állítás: minél nagyobb koncepcionális különbség mutatható ki vezető pártok közt egy tőkés országban, annál kevésbé beszélhetünk tőkés-, és annál inkább beszélhetünk pártokrata, bürokrata országról.
Az állam a tőke megbízásából szabályozza a piacot, és elvárja, hogy a szabályoknak következetesen érvényt is szerezzen, mégpedig elsősorban azon tőkések vonatkozásában, akik megpróbálnak piacot rombolni, vagyis nem a közösen elfogadott szabályok mentén üzleti előnyhöz jutni. Tehát valóban, az állam elsődleges célja maguknak a tőkéseknek a kordában tartása. De micsoda szemléletmódbeli különbség! Nem az alkalmazott, a dolgozó nép érdekében teszi ezt!
Félreértés ne essék. Ettől még számtalan állami alkalmazott és vezető érezheti úgy, és kell is, hogy úgy érezze, azért dolgozik, hogy az ?embereknek? jobb legyen. De ha felelős politikusok felejtik el, hogy egy tőkés társadalomban ki a tulajdonos, hol a forrás, kinek a kenyerét eszi, akkor hamar elapadhat ?a tőke buzogása? és máshol tör majd utat. Tőke és versenyképesség pedig jelenleg ?sajnos? szükséges feltételei a társadalmi jólét növekedésének. És így furcsamód szükséges feltételei annak is, hogy egykoron ne legyenek majd szükséges feltételei.
Mindazon országokban, ahol az állam, illetve az adminisztráció, azaz annak vezetői e sajátos alkalmazotti viszonyt nem helyesen értelmezik, ahol az állam megpróbál mintegy önjáróvá, önálló hatalmi entitássá válni, ott annak a bizonyos fentebb vázolt új jólétiségnek az elérése mindenképpen késedelmet szenved. Ez a fajta viszony például igencsak jellemző az un. volt szocialista országokra ahol némely kormányok látszólag megpróbálnak a nép érdekében kvázi a gonosz tőke ellen harcolni. Pedig egy tőkésállamban az állam legfőbb tárgyalópartnere maguk a tőkések. Az állam legfőbb feladata a piac karbantartása, és egyfajta bíróként, vagy játékvezetőként a tőkések által közös megegyezéssel megalkotott (játék)szabályok (törvények) betartatása. A tőke felhatalmazta az államot arra, hogy a szabálytalanul játszó játékostársakkal szemben a játék fenntarthatóságának érdekében eljárjon. A tőkésállamban az állam a tőke érdekeinek képviselője. Semmi más. És ha ezek az érdekek úgy kívánják, jöhet a jólétiség, ahogy ezt korábban már kifejtettük.
Tehát még egyszer: nem arról a régen felismert közgazdasági törvényszerűségről van szó, miszerint a profit növelése érdekében nem szabad olyan mértékű visszacsatolásokat létrehozni, amelyek már a vásárlóerő csökkenéséhez vezethetnek, mert annak a profit csökkenése lesz az eredménye. De még arról sem, hogy az előbbiek miatt bizonyos társadalmi fejlettségi szint fölött egyenesen gondoskodni kell a vásárlóerőt magasabb szintre emelő folyamatokról is. Hanem itt egy alapvető szemléletmód-, vagy ha tetszik paradigmaváltásról van szó, amely megsemmisíti a vásárlóerő létrejöttének eminens, lényegi közvetettségét, lemond annak a munkán keresztül való megvásárlásáról. Ehelyett közvetlenül a piacon értékesíthető áruvá teszi azt.
Érdekes szociális ellátórendszer működik Új-Zélandon. Lényege, hogy minden egyes állampolgár alanyi jogon kapja meg jövedelméhez azt a kiegészítést, amely egy meghatározott jövedelem minimum elérését biztosítja, még akkor is, ha egyáltalán nincs jövedelme. Ez pedig elég a tisztes megélhetéshez. Ott a sajátos, rapszodikus jövedelmi viszonyok között dolgozó farmergazdaságokra épülő gazdasági szerkezet kényszerítette erre a társadalmat. A lényeg, hogy kvázi munka nélkül, ha tetszik ingyenélő, élősködő módon is egzisztenciához juthat ott alanyi jogon az állampolgár. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű ott sem, az állam kontrolálja az eltartott állampolgár jóhiszeműségét, azt, hogy a tőle elvárható módon mindent megtesz-e ezen egyfajta közösségi hitel törleszthetőségének megteremtése érdekében. Ami ebben vizsgálódásunk szempontjából érdekes, tőkés társadalmuk képes emberhez méltó színvonalon eltartani a mindenkori munkanélkülieket, ugyanakkor a mindenkori ?versenyzők? pedig számíthatnak egy viszonylag egyenletes intenzitással jelenlévő, és így a szokott módon manipulálható vásárlóerőre. Ez persze még nem zárja ki egy tőkés gazdaság összes lehetőségét egy kiadós gazdasági válság létrejöttét illetően.
A lényeg, hogy a tőke a gépies munkát egyre inkább gépesíti mind fizikai, mind szellemi értelemben (számítógép), aminek következtében költségei csökkennek, az áru kelendősége nő, mert olcsóbb lesz és csábítóbb, hiszen a gépesítés ma már az egyediség tömegtermelését is lehetővé teszi (pl. ld. egyedi igények szerint összeállított gépkocsik szerelése futószalagon). Az eredmény: minden eddiginél nagyobb extraprofit.
És még valami. Ahhoz, hogy a vásárlóerő megvásárlásához elégséges pénzeszközök is az állam birtokába kerülhessenek, egészen biztos, hogy adóreformra lesz szükség. Az egész adórendszer végtelen összetettségének egyszerűsítése, és ennélfogva működtetése rendkívüli költségességének drasztikus csökkentése kell hogy bekövetkezzen valamiféle gordiuszi megoldás alkalmazásával. Például ? hacsak ez nem egy közgazdasági nonszensz ? eltörlésre kerülhet valamennyi adóforma az áruforgalmi adó kivételével. Mindenfajta ÁFA mentesség, ÁFA könnyítés, ÁFA visszatérítési lehetőség megszűnne, a bérek pedig nettósítva, a járadékok bruttósítva kerülnének folyósításra. Mivel a tőkés társadalmi viszonyrendszerben az egyén bármilyen mozgását árumozgás követi (gondolj bele, és cáfold meg, ha tudod), feltehető, hogy ezen megkerülhetetlen, és a fogyasztással arányos adóforma, lényegesen több bevételhez juttatná az államháztartást, mint a végtelenül bonyolult, és végtelenül költséges jelenlegi egyéb formák. Tulajdonképpen minden áru áruból épül fel, és kivételképpen talán csak a jövedéki adónak kéne lefednie azt az első mozzanatot, amikor a természetből történő közvetlen kisajátítással válik valami áruvá (pl. bányászat). Ezen adók helyes, politikailag is elfogadható mértékének megállapításával bőven nyílna lehetőség az ellenőrzés szigorítására és természetesen a vásárlóerő megvásárlására.
Természetesen meg kell majd győzni a tőkéseket, kis-, közép-, és nagyvállalkozókat, pontosabban fogalmazva a fentieknek meg kell győzniük önmagukat arról, azaz fel kell ismerniük, hogy voltaképp nem történik semmi újszerű. Nem történik semmi más, csak ami eddig is a tőke történelme során, el kell kezdeni többet fizetni a játékért, hogy az egy magasabb szinten tovább folytatódhassék. Magától értetődően minden eddiginél nagyobb extraprofitért.
A játék a játékosok, azaz a versenyzők, azaz a termelőeszköz birtoklók, azaz a tőke számára kétségtelenül drágább lesz, de minden eddiginél nagyobb haszonnal is kecsegtet. És az új játék nem utolsósorban kényszer is, hiszen úgy tűnik, a régi módon nem lehet sokáig tovább játszani.
Ehhez persze nagy játéktér kell, határokon átnyúló, globális piacformálás, közös rendelkezésre bocsátott tőkefolyamok egyeztetett célzatos áramoltatása. Erről szól az unió.
Jelenleg az Európai Unióban az adott országok adott tőkéseinek konkrét piackezelési stratégiái erősen különbözhetnek egymástól a különböző történelmi, társadalmi, környezeti, földrajzi, stb. adottságok függvényében. Elkerülhetetlennek látszik azonban az erős konvergencia e stratégiák területén is, hogy a globális piacformálás lehetővé válhasson. Bármily szociáldemokrata, konzervatív, illetve liberális irányultságú kormány is legyen hatalmon, ha nem ismeri fel a tőkés gazdasági berendezkedésből adódó alapvető szükségszerűségeket, mindenképpen hátráltatni fogja országában a korábban már vázolt értelemben vett jólétiség kialakulását. Másképp megközelítve az Európai Unió puszta létét fenyegetheti ? és e válság jelei már mutatkoznak is ? ha elmarad a viszonylag rövid időn belüli erős gazdasági koncentráció, vagyis az egyes országok gazdasági stratégiáinak közös nevezőre hozása. És valóban, az ilyen irányú törekvések egyre markánsabban vannak jelen az Unió politikájában. Lehet, tán még a közös pénzt sem kellett volna bevezetni, amíg e koncentráció egy meghatározott szintet el nem ér. Igen, egyféleképpen egy közös piackarbantartó és felügyelő céget kell létrehozni, vagyis egy közös államot annak minden jogosítványával együtt, mégpedig minden tagállamra egységesen érvényesen. Mondjuk ki, egy USE-t (United States of Europe). Nagyon sok mindenben különbözne az USA-tól, de ebbe itt most ne menjünk bele.
A vásárlóerő megvásárlásához vezető átalakulás csak fokozatosan mehet majd végbe, először a szociális háló még sűrűbbre szövésével, a munkaidők drasztikus csökkentésével a fizetések változatlanul tartása mellett, stb. Tehát feltehetőleg egy ilyesféle folyamat végén absztrahálódhat majd a politikusi tudatokban valamiféle vásárlóerő-fenntartási befektetési alap fogalma, illetve fogalmazódhat meg ugyanezen elmékben egy ilyen alap létrehozásának szükségszerűsége. E voltaképp új adónemnek bizonyos előképei szintén megpillanthatók már fejlett, jóléti államokban különösen. Ilyennek fogható fel pl. a vagyonadó, vagy az úgynevezett szolidaritási adó. Vagy a már említett, megfelelően hangolt forgalmi és jövedéki adó lehet a végső megoldás.
Könnyen belátható, hogy a mindenkori politika szintjén a fenti folyamatok felismeréséből számos rendkívül szimpatikus, szociálisan érzékeny stratégia bonthatók ki, amely látszólag a tőke ellenében, de ténylegesen nagyon is emberért való célokat tud maga elé tűzni, illetve populárisan kommunikálni. A politika hitelességét még jobban aláhúzhatja, hogy valóban le kell küzdeni a cél érdekében a tőke egyfajta valós ellenállását, és valóban emberarcúbbá tehet egy társadalmat az, ha mindenki alanyi jogon férhet hozzá az emberhez méltó megélhetés alapvető feltételeihez. Bármiféle társadalmi továbbfejlődésnek ez szükséges feltétele.
Ami pedig a jelszavakat illeti, az alanyi jogon járó kenyér azt hiszem nem egy jelentéktelen és hatástalan célmegjelölés még akkor sem, ha a valós, aktuálpolitikai jelszavakról ezzel még nem mondtunk szinte semmit, amiképp arról sem, gyakorlatilag hogyan kivitelezhető ez a sajátos tőkéért való tőkeellenesség a napi politika színterén. Az viszont biztos, ha igazuk van azoknak, akik hasonló folyamatokat vélnek felfedezni társadalmi mozgástereinkben, akkor a sikeres, profi politizálás csak ennek figyelembevételével folytatható.
{mxc}
- Kategória: Egyéb agymenés
- Találatok: 4076